250 éve volt a lisszaboni földrengés. Vajon valóban megrendítette az isteni gondviselésbe vetett hitet? Mit tanultunk a katasztrófákból?

A Neue Zürcher Zeitung csak egy nemzedékkel késte le a lisszaboni földrengést. Idén januárban volt alapításának 225. évfordulója. Egy német laptársa ezzel a címmel gratulált a születésnapra: Cunamik és újraegyesítések sem hozzák ki a sodrából.

1989. november 9-én este áttörték a Berlini Falat. Az NZZ másnap csak egy kis hírt közölt – igaz, a címlapon: „Minden átkelőhelyet megnyitottak a belnémet határon.” Amikor megkérdezték az ügyeletes szerkesztőt, hogy miért csak egy széljegyzetet szánt a világtörténelmi eseményre, állítólag azt válaszolta: „Dehát egy ponttal nagyobbra vettem a címet.” (Egy pont 0,4 milliméter a tipográfiában.)

Sok ilyen történet kering az „Alte Tanté”-nek (öreg tanti) becézett svájci lapról az újságírói folklórban. Az NZZ azonban a természeti katasztrófákra sem babonás vénasszony módjára reagál. A szenzációt épp csak megemlíti, de aztán visszatér rá, ha már sikerült feldolgozni a szélesebb összefüggéseket. 

Az 1755-ös lisszaboni földrengés épp Mindenszentek napjára esett. Ezért az NZZ a múlt hétvégi kulturális mellékletben „Lisszabon” és más katasztrófák cím alatt foglalkozik a cunamikkal és hurrikánokkal.

A filozófus Odo Marquard azt fejtegeti cikkében, hogy az 1755-ös katasztrófa megrendítette azt a fajta optimizmust, amely a világban található rosszat is megpróbálta összeegyeztetni a teremtő jóságával. Az optimizmus ezután a történelemfilozófiába menekült, s az embert tette a társadalmi világ teremtőjévé.

Franz Mauelshagen, a Zürichi Egyetem történésze kimutatja, hogy alig száz éve alakult ki az a tanulságos mese, amely szerint „Lisszabon” fordulatot jelentett az európai gondolkodásban.  Nem szabad utólag az egész korszak gondolkodását tükröző jelentőséget tulajdonítani Voltaire-nek.  Az ebben az időben Svájcban élő filozófus A lisszaboni szerencsétlenségről című költeményének és Candide, avagy az optimizmusról című regényének távolról sem volt ilyen nagy hatása. 

Wolf R. Dombrowsky, a Kieli Egyetem katasztrófakutatási részlegének vezetője szerint a „természeti katasztrófa” kifejezés félrevezető. „Nem maguk a természeti erők katasztrofálisak, hanem a következményeik. A következmények nagysága pedig lényegében a rombolásnak kitett társadalom berendezkedésétől függ. Ám ezzel nem szívesen néz szembe a mi tudományos-technikai civilizációnk.”

„November elsejét – vonja le a következtetést a német szociológus – Világgyásznappá kellene nyilvánítani, és bejelenteni az ész csődjét: A mai katasztrófák kezelése újra és újra bebizonyítja, hogy semmit sem tanultunk Lisszabonból. Ez az egyetlen és igazi katasztrófa.”