„Aki Hirosimát kárhoztatja, több évszázad haditechnikai folyamatait ítéli el” – olvassuk George Friedmantől a Stratfor honlapján.
Friedman tétele úgy hangzik, hogy a 20. századra a hadviselés ipari jellegűvé vált, és ennek folytán megszűnt a korábbi éles különbség a katonaság és a polgári lakosság között. Mindez a tűzfegyver elterjedésével kezdődött. A puskának megvolt az a nyilvánvaló hátránya, hogy igen pontatlan volt. Nagy távolságból is embert lehetett vele ölni, csak éppen ritkán sikerült eltalálni az ellenséget. Ezen úgy lehetett segíteni, hogy egyre több katonát állítottak csatasorba, így aztán a fegyver pontatlanságát a tömeges tüzelés egyenlítette ki. Az első világháborúban állítólag körülbelül tízezer lövedéket kellett kilőni ahhoz, hogy egy ellenséges katona meghaljon.
A hatalmas méretűre növekvő hadsereget aztán felszereléssel és utánpótlással kellett ellátni. Ha az ellenség megölt egy katonát, azzal csak egyetlen puska veszett oda, ha viszont meg tudott semmisíteni egy gyárat, akkor katonák tömegei válhattak harcképtelenné. A gyárak többnyire városokban épültek, és sokféle beszállító üzemmel tartottak fenn szállítási kapcsolatot. A közelben ezen kívül számos olyan létesítménynek kellett lennie, amely nélkülözhetetlen volt az alkalmazottak életéhez: lakóházaknak, üzleteknek, iskoláknak. Clausewitz a maga idejében azt írta, hogy a háborúban mindenekelőtt az ellenség hadviselő képességének súlypontját kellett támadni. Mármost az első világháborúra ez a súlypont már nem a frontvonalak mentén volt, hanem a hátországban. Erre az időre tehát elvben súlytalanná vált a hadierkölcs alaptétele, miszerint különbséget kell tenni a katonák és a polgári lakosság között. Az első világháború kirobbanásakor azonban a feleknek nem voltak eszközeik arra, hogy a hátország mélyén működő hadiüzemeket megsemmisíthessék.
A stratégiai bombázók elméletét az első világháború után Giulio Douhet olasz tábornok dolgozta ki, aki hatással volt az amerikai légierő formálódóban lévő doktrínájára is. Douhet szerint a háború sorsát az dönti el, hogy melyik fél képes a másik nagyvárosait elpusztítani. E célból stratégiai bombázó flottát tartott szükségesnek, és másodlagosnak tekintette a frontokra felvonuló ellenséges erők támadását. A nagyvárosok bombázásával kettős célt kívánt elérni: a hadseregek ipari hátországának megbénítását, továbbá a polgári lakosság fellázítását. Douhet azért tartotta szükségesnek az ellenséges városok tömeges bombázását, mert tisztában volt a légitámadások pontatlanságával. Hogy mennyire igaza volt, arról Friedman azt írja, hogy amikor a britek 1940-ben megindították első légitámadásaikat Németország ellen, olyannyira pontatlan volt a célzás, hogy a német hírszerzés egyszerűen nem tudta megállapítani, mik lehettek a brit bombázók célpontjai. Ebből az következett, hogy nagy tömegben kellett bevetésre küldeni a bombázókat, és egész városokat kellett támadni. A nácik is ugyanezt a stratégiát alkalmazták Angliával szemben, és azért nem jártak sikerrel, mert légi erejüket eredetileg taktikai feladatokra tervezték, nevezetesen a szárazföldi hadműveletek támogatását tekintették a fő célnak, és nem volt megfelelő tömegű stratégiai bombázójuk.
Mire a légicsapások zöme Japán felé fordult, az amerikai hadvezetés már leszámolt a pontos légitámadások illúziójával. A csendes-óceáni amerikai légierő nagy erejű légitámadásokat indított a japán nagyvárosok ellen, és ezekben gyújtóbombákat vetett be. Egyetlen ilyen tömeges légitámadásban Tokió százezer lakosa vesztette életét 1945 márciusában. Műszaki értelemben az atombomba radikális újdonság volt, de a katonai doktrína szempontjából nézve nem hozott gyökeres változást. A hirosimai atomtámadásnak nem egészen 166 000 áldozata volt ugyanis, ezt pedig, mint korábban bebizonyosodott, az amerikaiak hagyományos eszközökkel is el tudták érni. Az újdonság abban állt, hogy ezúttal egyetlen egy bomba is elég volt hozzá. Mindezek után Friedman megállapítja, hogy erkölcsi értelemben természetesen el lehet ítélni a hirosimai atomtámadást, csak azt nem tudni, teszi hozzá, hogy mi értelme. „A muskéta logikája ugyanis egyenesen vezetett Hirosimához.”