„Sokan hitték, hogy a digitális gazdaságban nem lehet pénzt keresni a művészettel. Ehelyett azt látjuk, hogy virágzik a kreatív szakma” – olvassuk a New York Timesban Steven Johnson cikkét.

Tizenöt éve azzal volt tele a sajtó, hogy az internetes fájlmegosztás ellehetetleníti a művészetet és a szórakoztatóipart. Nem így történt. Ingyenes letöltések ide vagy oda, a szórakoztatóipar virágzik. Johnson komoly statisztikai kutatást végzett. Az amerikai Munkaügyi Minisztérium által készített foglalkoztatási adatok tanúsága szerint ma háromszázezerrel több embert alkalmaznak a kreatív szektorban mint 1999-ben. Az egyéni vállalkozók száma még gyorsabban, 60 százalékkal nőtt másfél évtized alatt. A hivatásos művészek 15 százalékkal vannak többen, miközben az amerikai munkaerőpiac összességében csak 6 százalékkal bővült. A fizetések sem csökkentek, hanem az inflációt követő mértékben emelkedtek.

Hogyan lehetséges, hogy miközben a lemezkiadás és a videofilm-terjesztés piaca összeomlott, többen és jobban élnek művészetből? Johnson a zeneipar átalakulásának bemutatásával ad magyarázatot. Igaz, hogy a zenét a többség ingyen tölti le az internetről (mindössze 37 százalék a fizetők aránya), ám közben sokkal többet költünk élőzenére. Igaz, hogy az 1999-es 60 milliárd dollárról 15 milliárdra zsugorodott a CD-piac, de mindeközben 10 milliárdról 30 milliárd dollárra nőtt a koncertek utáni bevétel. A kiadások is csökkentek: a mai szoftverek segítségével jóval könnyebb és olcsóbb zenét előállítani, mint tizenöt éve. Az internetnek köszönöhetően pedig a terjesztés vált költséghatékonyabbá. Az alkotóknak ma már nem nagyon van szüksége a lemezgyárakra, így bevételeiket a közvetítők haszna sem csökkenti. Hasonló folyamatok zajlottak a filmiparban is. Az internetnek hála ma már nemcsak a nagy televíziós csatornákon és filmterjesztőkön keresztül juthatnak el az alkotások a fogyasztóhoz. Ráadásul – teszi hozzá Johnson a független filmesek és kiadók statisztikáit idézve – nem igaz, hogy csak a tömegtermékekre van kereslet. A statisztikák szerint a műveltebb közönségnek szóló művészfilmek és szépirodalom piaca is virágzik.

Mindebből pedig az következik, vonja le a következést Johnson, hogy az emberek igenis hajlandók fizetni a kultúráért és a szórakozásért. Az átlagos amerikai háztartás 2013-ban éves összbevételének 4,9 százalékát költötte kultúrára és szórakozásra – pontosan ugyanakkora hányadát, mint 2000-ben. Úgy látszik, a művészek és a közönség közötti közvetítők kiiktatásával a lemezgyárakon és a filmterjesztőkön kívül mindenki jól jár.