„Az alkotmányos rendszer egyre több fennakadást okoz az államgépezetben, a felek mégsem szűnnek meg dicsőíteni az alkotmányt” – írja Yoni Applebaum az Atlantic magazinban.

Újabban gyakori eset, hogy a republikánus többségű törvényhozás, illetve a demokrata elnök szögesen ellentétes álláspontot képvisel politikai ügyekben, és ezért vagy megáll a kormányzati cselekvés, vagy az elnök túlterjeszkedik alkotmányos felhatalmazásán. Mindkét esetben azzal szokták egymást rendreutasítani a felek, hogy tessék visszatérni az alkotmányhoz. Csakhogy Applebaum szerint éppen az alkotmány hozta létre ezt a helyzetet. Ezt a tanulságot vonja le Eric Nelson harvardi politológus könyvéből, amely azt bizonyítja be, hogy az amerikaiak egészen téves képet alkotnak országuk függetlenné válásáról. Azt tanítják nekik, hogy az alapító atyák a királyi egyeduralom ellen lázadtak fel és képviseleti demokráciát állítottak a helyébe. Pont fordítva történt. Az amerikai telepesek hiába kérték III. György brit uralkodótól, hogy vétózza meg a londoni parlament által kivetett új adókat, ezért fellázadtak a parlament ellen. A 17. században I. Károly angol király a parlament nélkül kormányzott, mivel a honatyák nem megszavazták meg az adókat, amelyeket ki akart vetni. Az ügyből polgárháború lett, amely a király kivégzésével végződött, és egyben a királyi hatalom kivégzésével is. Azóta a brit uralkodó nem dönt politikai ügyekben. Az amerikai államalapítás folyamatában is összecsaptak egymással a parlamenti és a királyi hatalom hívei. Az előbbiek azzal érveltek, hogy a király nem képvisel senkit, az utóbbiak pedig azzal, hogy a képviselők elvtelenül hajlamosak keresni a választók kegyeit. Az utóbbi álláspont győzött, a végrehajtó hatalom egyszemélyes, nincs alárendelve a törvényhozásnak, vagyis az elnöknek jóval több hatalma van, mint az alkotmányos királyoknak. A törvényeket a törvényhozás két háza hozza, de az elnök megvétózhatja. Viszont a törvényhozás hagyja jóvá a szövetségi költségvetést, és már megesett egyszer, hogy tizenhat napig zárva tartott a szövetségi állam, mert nem volt jóváhagyott költségvetése.

Nem véletlen, hogy az elnöki rendszerek többsége instabil. Mint a Metazinban már olvasható volt, harminc éve Joan J. Linz politológus híres dolgozatában összehasonlította a parlamenti rendszereket és az elnökieket, és megállapította, hogy az utóbbiak többsége összeomlott. Latin-Amerikában például általában két véglet között ingadoztak az észak-amerikai mintára megalkotott alkotmányos rendszerek: vagy tekintélyelvű uralomhoz vezettek, vagy cselekvésképtelen államot eredményeztek. Az Egyesült Államokban a legutóbbi időkig úriemberek hallgatólagos egyezsége tartotta fenn ezt a rendszert. Gyakran megesett, hogy az elnök és a törvényhozás szemben álltak egymással, de képesek voltak kompromisszumot kötni.

Manapság egyre gyakoribb, hogy az elnöki kinevezések ügye elakad a kongresszusnál, az elnök viszont megakasztja a törvényeket, mert csak egyes szakaszaikat hajlandó támogatni, vagy annyit sem. Applebaum szerint ennek az a magyarázata, hogy az ideológiai ellentétek egye erősödnek. És a nagy szembenállásban a táborok mind az alkotmányt lobogtatják, mondván, hogy a fékek és ellensúlyok híres rendszere pont a másik fél megbénítását kívánja meg tőlük. Ha az amerikaiak túlságosan bíznak a fékek és egyensúlyok rendszerében, s azt gondolják, hogy ez a stabilitás záloga, hát tévednek. Rendszerük akkor maradhat fenn újabb kétszáz évig, ha tudatában vannak annak, hogy  milyen törékeny.