„Ha valaki azt hiszi, hogy Európa demográfiai problémáira a muszlim tömegek bevándorlása nyújt majd megoldást, hát súlyosan téved” – olvassuk a Prospect magazinban Niall Ferguson brit történésztől, aki hazája és Amerika valamennyi nagy egyetemén megfordult már oktatóként.

Ferguson azzal kezdi az elemzést, hogy az Európai Unió befejezetlen projekt, és most már az a legvalószínűbb, hogy nem is fog befejeződni. Olyannyira, hogy az egyik legnagyobb tagállam, Nagy-Britannia éppen a kilépést fontolgatja. Ami a többieket illeti, a monetáris unió hosszú távon elvben mindenkire kötelező lenne, de a folyamat szemlátomást leállt, sőt, nyilvánvalóvá vált, hogy a különböző versenyképességi szintek nem férnek meg egyetlen monetáris rendszerben, hiszen amikor nehézségek lépnek fel, akkor először a legkevésbé versenyképes régiókban szűnnek meg a munkahelyek. (Valutaunió nélkül ezt meg lehetne akadályozni a nemzeti valuta leértékelésével.) Németországban öt százalék alatt van a munkanélküliek aránya, Spanyolországban huszonhárom százalék felett. Külön vizsgálatot érdemel, hogy miképp alakul a munkanélküliség azok körében, akik nem Európában születtek. Németországban 75%-kal nagyobb közöttük a munkanélküliségi ráta, Svédországban két és félszeres. Ez a jelenség még a bevándorlók unokáinál is megfigyelhető, ami pedig azt jelenti, hogy az európai társadalmak nem képesek integrálni azokat a tömegeket sem, amelyek fokozatosan, az évtizedek során érkeztek Afrikából és Ázsiából.

Pedig sokan gondolják, hogy ők nyújtják a megoldást az egyre halmozódó demográfiai deficitre. Ferguson szerint nagyon tévednek. Igaz, most, amikor a háború után született nagy létszámú nemzedékek nyugdíjba vonulnak, helyükbe sokkal kevesebb ember lép, és ha Európa nem szigorítja jóléti rendszerét, akkor súlyos terhet kell raknia a produktív nemzedékek vállára, ami pedig nem maradhat következmények nélkül a gazdaság teljesítményére nézve. Hogy miért nem segítenek mindezen a bevándorlók?

Németország be tudott fogadni vagy négymillió Kelet-Európából kitelepített németet a második világháború után. De ők németek voltak. És a helyreállítás és a fellendülés rengeteg új munkahelyet teremtett. Az idei nagyjából egymillió menekült elég soknak látszik, ha azt vesszük, hogy az előző hatvan év alatt összesen négymillió menekült érkezett Németországba, s hogy az évtizedek alatt lassan megjelenő, immár hárommilliós török közösség sem olvad be a német társadalomba. 2010-ben maga Markel kancellár jelentette ki a "párhuzamos társadalmak” jelenlétéről, hogy a multikulturális társadalom terve, amely szerint az egymás mellett élő közösségek boldog együttest alkotnak, kudarcba fulladt. Ferguson kutatásokat idéz, amelyek szerint a bevándorlás hasznát felülmúlják a problémák, amelyeket okoz. Éspedig azért, mert a bevándorlók több jóléti szolgáltatást és juttatást fogyasztanak, mint amennyit befizetnek a költségvetésbe munkavállalóként vagy vállalkozóként. Ha pedig úgy látják, hogy hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon,  és ha érzik a többség növekvő idegenkedését, egyre nagyobb számban válhatnak a szélsőséges iszlamista ideológia híveivé.

Lehetséges, hogy valamilyen technikai fordulat kihúzza a nyugatot a csávából, és újra felgyorsul a fejlődés. De a huszadik század elején korszakalkotó műszaki újdonságok jelentek meg, s ez mégsem óvta meg Európát az akkori ideológiai járványoktól, a kommunizmustól és a nácizmustól. Ferguson szerint a mi korunk ideológiai járványa az iszlamizmus, és máris tömegesen arat a bevándorlók leszármazottai között. Legalább 4300-an harcolnak közülük Irakban és Szíriában az Iszlám Állam soraiban. A történész azt kérdi az olvasótól, vajon a mai világ felvértezettebb-e a kilencven évvel ezelőttinél a mai kor ideológiai kórja ellen. És azzal szemben, amit annak terjedése reakcióképpen kivált: mert nyilvánvaló, hogy a demagóg mozgalmak ettől csakis erősödhetnek. Nem felel a kérdésre, de azzal a nem épp derűs megállapítással zárja fejtegetését, hogy a beáramló tömegek szemében Európa továbbra is nagyon szépen fest, de belülről nézve már kevésbé.