„A közvélemény-kutatás, ahogy eddig ismertük, nincs többé” — idézi a Wall Street Journalben egyik kolléganőjét Michael Barone veterán közvélemény-kutató.
A legnagyobb közvélemény-kutatók egyszerűen feladták: nem is követik az amerikai elnökjelölési kampányt. Nyolcvan év után a Gallup közölte, hogy nem méri többé a jelöltek népszerűségét. A nála fiatalabb PEW is kiszállt a versenyből. Nyilvánvalóan azért, mert nem voltak képesek megbízható eredményt produkálni. A szerző ezt adatokkal is bizonyítja, az elmúlt néhány év helyi szenátusi vagy kormányzói választások, illetve az őket közvetlenül megelőző közvélemény-kutatások eredményét összehasonlítva. Ügyel rá, hogy ne egyes intézeteket marasztaljon el, hanem összesített adatok átlagával számol, és ebből az derül ki, hogy a mérések vagy egyenesen a leendő vesztest hozták ki győztesnek, vagy a hibahatáron túlmenő tévedést produkáltak. És nemcsak húsz esetből egyben, ahogy a történelmi tapasztalat alapján megengedhető lenne, hanem rendszeresen. A felsorolt esetekben rendre a republikánus jelölt támogatottságát becsülték alá, illetve az idei nagy-britanniai választások esetében a konzervatívokét. Ezt azzal szokták magyarázni, hogy a média liberális beállítottságú, ezért a konzervatív szavazók hajlamosabbak véleményük eltitkolására. Igen ám, de 2012-ben az amerikai elnökválasztás előtt Obama elnök újraválasztási esélyeit becsülték alá, és a republikánus Mitt Romneyt győztesnek mérték hét olyan államban is, amelyben végül vesztett.
George Gallup idejében kérdezőbiztosok járták az országot és kérdezték ki a lakosság összetételét tükröző „panelt”. Később, mikor lényegében mindenkinek lett telefonja, a telefonos kérdezés jött divatba, és a válaszmegtagadók aránya alacsony volt. Ma vonalas telefon csak a lakások hatvan százalékában van. Persze ott van a mobiltelefon, de az drága mulatság, mert a törvény tiltja a géphívásokat, a vonalas telefonnál viszont nem. És különben sem küszöböli ki a válaszmegtagadók arányának megugrását. A válaszolni nem hajlandók aránya ugyanis az elmúlt nyolcvan évben tíz százalékról kilencvenegyre nőtt. Az intézetek persze próbaképp összehasonlítják a kilenc százalékos eredményt egy-egy teljes minta eredményével, és azt tapasztalják, hogy nem perdöntő a különbség. Barone azonban erre annyit jelez meg, hogy „de mégis…”. Vagyis, hogy az a kilenc százalék, amely ennyire másként reagál, mint a kilencvenegy, mégsem képviseli megbízhatóan a százat.
Igaz, régebben sem volt szentírás a közvélemény-kutatások eredménye. Valamikor George Gallup tizedszázalékos pontosságra tartott igényt, egészen addig, amíg 1948-ban az elnökválasztás előtt a Gallup vesztesnek nem hozta ki a győztes Harry Trumant. Tény, az eltérés még a hibahatáron belül volt, és azzal is lehetett védekezni, hogy a közvélemény-kutatás pillanatnyi állapotot rögzít, nem jóslásra vállalkozik. Azért mégsem mehetünk el szótlanul amellett, ha szisztematikusan más eredmény jön ki a kutatásokból, mint a választásokból.
A jövőben valószínűleg másként kell olvasnunk a politikai közvélemény-kutatások adatait, ajánlja Barone. Nem kell róluk lemondani, de más tényekkel összhangban kell értékelnünk őket. Lehetnek azok is közvélemény-kutatási eredmények. Például, hogy mit szólnak az amerikaiak az iráni atom-megállapodáshoz (ellenzik) vagy Obama elnök egészségügyi csomagtervéhez (azt is ellenzi a többség). Egyszóval a közvélemény-kutatás tudomány, de az adatokat már nem szabad mérnöki pontosságúnak tekinteni. A körvélemény-kutatási eredmények értelmezése Barone szerint inkább művészet. Egy nagyobb kép alkotóelemeinek kell tekintenünk őket.