„Régebben az amerikaiak bármikor helyeselték volna, hogy akár ötvenezer katonát is küldjünk egy olyan fenyegetés leküzdésére, mint amilyet az Iszlám Állam képvisel. Ma nem így állunk” – állapítja meg a Wall Street Journalben Robert Kagan, a Brooking Institution konzervatív agytröszt elemzője.

Kagan szerint Obama elnök közel-keleti politikájának alapfeltevései mára mind tévesnek bizonyultak.  Obama azzal nyerte meg a választást, és hozzátehetjük, azért kapott villámgyorsan Nobel-békedíjat, mert vállalta, hogy Amerika letér a háború útjáról, és békés, barátságos arcát mutatja a külvilágnak.  Azon túl, hogy a nagy kivonulásokból korántsem lett béke, más bajok is történtek. Obama ugyanis feltételezte, hogy a térség problémái nem olyan jelentősek, hogy miattuk amerikai katonák életét kelljen kockáztatni. A helyi válságok lokalizálhatók, és nem lesznek hatással a világhelyzetre. Azóta kiderült, hogy az iraki és a szíriai konfliktus külső beavatkozás nélkül nem fog megoldódni, s ráadásul nem is marad meg helyben. A menekültáradat destabilizálja Jordániát és Libanont, Törökországban súlyos feszültségeket okoz, Európában pedig az amúgy is nehézségekkel küzdő Uniót válságba sodorja. A gazdasági pangás alaposan megtépázta az integráció és a vezető mérsékelt pártok és politikusok tekintélyét. Amikor pedig kiderült, hogy a nagy bevándorlási hullám már az első évben is súlyos nehézségeket okoz, a protesztpártok sok helyütt megerősödtek. Ma már Kagan nem tekinti képtelen feltevésnek, hogy Franciaország következő elnökét Marine Le Pennek fogják hívni. Az elemzők általában inkább azt tartják reális feltételezésnek, hogy a radikális Nemzeti Front elnöknője az első helyen ér az elnökválasztás második fordulójába. Ott aztán a hagyományos „köztársasági front” összezár előtte: a baloldal és a mérsékelt jobboldal a másik jelöltet juttatja az Elisée palotába. Kagan külön is említésre méltónak tartja, hogy a párizsi merényletek nyomán gyengülőben van az Oroszországgal szembeni európai egységfront. A németeket már régóta szinte egyedül Angela Merkel tartja vissza az oroszbarát szövetségtől, a franciák a merénylet után kifejezetten keresik a szövetkezés lehetőségét, egyes pártokat pedig eddig is kifejezetten Moszkvából pénzeltek. (Kagan a magyar miniszterelnök nevét is ezen a helyen említi, de a miniszterelnöknek az illiberális államról tett kijelentésére utal, nem moszkvai anyagi támogatásra.)

A hidegháború idején a nyugati világot Amerika vezette, azóta azonban ez a szerepe erodálódott. Megvolna hozzá a katonai ereje, de az akarata nincs meg. Ehhez Európa is hozzájárult, amikor ellenezte (ez a német és a francia vezetőkre nézve igaz, de Kagan egész Európára érti) Amerika külföldi katonai szerepvállalását. Holott a bevonulást korábban sem követte gyors távozás, hanem Amerika mindig is „fedő alatt tartotta” a külföldi tűzfészkeket.  Kagan nyilvánvalónak tartja, hogy szárazföldi beavatkozás nélkül az Iszlám Állam nem győzhető le. Utána pedig kisebb létszámmal, és európai csapatok igénybe vételével hosszú ideig a helyszínen kell maradni, amíg a konfliktusok el nem csitulnak. Kérdés, hogy meglesz-e hozzá az akarat. Ezzel kapcsolatban Kagannak legföljebb egy „talánra” futja.