„Vajon mit szólna Léon Blum a Nemzeti Frontnak ahhoz a törekvéséhez, hogy támogatókat szerezzen a zsidóság körében a muszlim bevándorlók elleni fellépéséhez?” – kérdezi Lisa Moses Leff a Foreign Affairsben, miközben Franciaország első zsidó származású miniszterelnökének most megjelent életrajzát ismerteti.

Kétségkívül zavarba ejtő lehet a baloldali szerzőnek, hogy a korábban egyértelműen szélsőjobboldali Nemzeti Front manapság igyekszik bekerülni a köztársaság falai közé, miközben történelmi értelemben az erősen konzervatív és antiszemita királypárti hagyományból származik. De ez a hagyomány régen elvesztette a katolikus egyház rokonszenvét, és mára a radikális jobboldal az antiszemitizmussal nem sok sikert arathatna. Konfliktusok az arab bevándorlók és kisebb mértékben a fekete-afrikai muszlim bevándorlók lakta körzetetekben vannak. A terrorizmus legújabb példái pedig azt mutatják, hogy az iszlamista merényletek általában válogatás nélkül sújtják a polgári lakosságot, és ha van célzott támadás, akkor zsidók lehetnek a célpontok. Amikor januárban egy afrikai bevándorló egy zsidó élelmiszer-kereskedésben követett el terrormerényletet, a más állam- és kormányfőkkel együtt Párizsba látogató Netanjahu izraeli miniszterelnök a nagyzsinagógában nagy tapsot kapott ugyan, de amikor ott helyben felajánlotta a francia zsidóságnak, hogy vándoroljon ki Izraelbe, a jelenlévők rázendítettek a Marseillaise-re.

Blum is pontosan ezt a szellemet képviselte – mint Pierre Birnbaum idén megjelent életrajzából kiderül. Moses Leff azzal magyarázza ezt a – mint írja – látszólagos ellentmondást, hogy a francia zsidóság helyzete az 1789-es forradalomtól kezdve sokkal jobb volt, mint Európa más országaiban. A 19. században a zsidóság átlagos létszám-arányát messze felülmúlóan képviseltette magát a közintézményekben is. A zsidó bíró, megyei elöljáró, minisztériumi főtisztviselő és parlamenti képviselő mindennapos eset volt.

A francia zsidók értékelték ezt, és tudták, mivel tartoznak a köztársaságnak, amely megteremtette a felekezeti egyenlőséget. Vallásukat ugyanis nem kellett feladniuk, sőt, még a vegyes házasság sem volt éppen szokás, habár Blum korában már nem keltett feltűnést. A baloldal és a zsidóság kapcsolata akkor vett kedvező fordulatot, amikor a Dreyfuss-ügyben Jean Jaurès, a szocialisták vezére az igazságtalanul üldözött katonatiszt védelmezőinek oldalára állt. Addig az antiszemitizmussal nem sokat törődtek a szocialisták, mivel a munkásság körében aránylag kevés volt a zsidó származású. Jaurès azonban a baloldal küzdelmét az általános egyenlőségre és társadalmi igazságosságra is kiterjesztette.

Blum, aki addig irodalmi kritikával foglalkozott, Jaurès idejében lépett a politika színterére, és bekapcsolódott a Dreyfuss-párti mozgalomba is, pedig a zsidóság vezetői inkább azt gondolták, hogy jobb meghúzniuk magukat, amíg el nem csitul a vihar. Amikor aztán 1920-ban a kommunisták kiváltak a szocialista pártból, Blum lett a szocialisták főtitkára. Közben a cionista mozgalom vezetője is volt, és jóllehet eszébe sem jutott elhagyni Franciaországot, úgy tekintett Palesztinára, mint egy igazságos társadalom laboratóriumára, ahol a zsidók megmutathatják, hogy is kell berendezni az egyenlőségre épülő államot és gazdaságot. Amikor miniszterelnök lett, nagy szociális reformokat vezetett be, például a negyvenórás munkahetet, a munkanélküliség-biztosítást és a kollektív bértárgyalások rendszerét.

Blumot magát többször is érték antiszemita támadások, egy ízben szélsőjobboldali suhancok félholtra verték. Ő a köztársaságban látta a védelmet az antiszemitizmussal szemben. Ma az antiszemitizmus más, mint az ő korában, és az állam a rasszista erőszak ellen lép fel. Igaz, a legutóbbi időben nőtt a terrortámadások veszélye – ismeri el a szerző, de úgy érvel, hogy Izraelben a zsidók nem lennének nagyobb biztonságban, mint francia földön.