„Sokkal több minden alakul csak úgy, magától, mintsem hinni szeretnénk. Ha nem is minden” – olvassuk a New York Timesban Frank Rose-tól, a Columbia egyetem tanárától, aki a népszerű, de sokat bírált brit szerző, Matt Ridley legújabb könyvét ismerteti.

Ridley nagy viharokat vált ki, amikor társadalmi kérdésekhez szól hozzá, mert szigorúan libertárius nézeteket hangoztat. Ismert például az afrikai segélyezésről folytatott vitája, amelyben Bill Gates volt az ellenfele. Ridley azt fejtegette, hogy Afrikának nem könyöradományokra, hanem fejlődésre van szüksége, Gates pedig téveszmének minősítette azt az álláspontot, hogy segítség nélkül megvalósulhat a hőn áhított fejlődés. Ennél is keményebb bírálatok érték Ridleyt, amiért ellenzi a klímaváltozás megállítása érdekében tett erőfeszítéseket. Ridley különben nem tagadja, hogy az ember tevékenysége következtében változnak az éghajlati viszonyok, de úgy véli, hogy a változás pozitív hatású.

Frank Rose azonban csak Ridley legújabb könyvéről elmélkedik. Ebben a brit felsőház örökletes tagjaként is ismert szerző – minden bizonnyal a spontán rend libertárius elméletét felhasználva – azt vizsgálja, hogyan bukkannak fel új jelenségek, és arra a következtetésre jut, hogy erre nincs szabály. Ridley szerint ezt tükrözi Darwin törzsfejlődés-elmélete, amely leszámolt az akaratlagos teremtés felfogásával. Ez persze magánvélemény, hiszen Darwin csak a teremtés uralkodó értelmezését cáfolta meg, nem a teremtés tényét tagadta. Sőt, minden hozzáférhető dokumentum azt tanúsítja, hogy élete végéig hívő keresztény maradt. Mindenesetre Ridley úgy véli, hogy Darwin tanait alkalmazza az egész világegyetemre, amikor azt mondja, hogy minden spontán evolúció terméke.

Rose megjegyzi, hogy Ridley nagy fába vágta a fejszéjét, ha erről meg akarja győzni az olvasókat, mivelhogy az ember szereti azt hinni, hogy ellenőrzése alatt tartja az eseményeket. Persze elfogadjuk, hogy vannak véletlenek, sőt, ezek rendszert alkotnak, de mégiscsak szeretünk valamiféle rendező erőt belelátni a dolgok szövevényébe. „Minden magyarázat vigasztalóbb, mint az a nyers megállapítás, hogy a dolgok cél nélkül történnek meg.” Még az olyan kifürkészhetetlen istenség, amely nekünk megfejthetetlen okokból osztogat halált és mér ránk szenvedést, még az ilyen hatalom is elviselhetőbb, mint a tudat, hogy egyszerűen nincs megfejtés. Érdekes módon ebből az derül ki, hogy az eszmék mégsem csak úgy, a semmiért jönnek létre. Hiszen íme, az egyszerű ok: értelmet keresünk a dolgok mögött, akár van, akár nincs. Ezt a törekvést Ridley ferdülésnek, kisiklásnak minősíti. Klasszikus példa gyanánt pedig Newtont hozza fel, aki azt gondolta, hogy a szabályos világ, amit törvényei leírnak, csakis egy intelligens teremtő műve lehet. Ezzel szemben Rose szerint Ridley meggyőzően bizonyítja, hogy a nyelv, a házasság, a monogámia, az erkölcs és még a technika is spontán fejlődés eredménye.

Azzal viszont már nem ért egyet, hogy Ridley a spontán fejlődést tekinti mindenre a legjobb megoldásnak. Fölöttébb gyanúsnak nevezi Ridleynek azt a meggyőződését, hogy akkor járunk a legjobban, ha hagyjuk a klímaváltozást, hadd menjen a maga útján. Ez az álláspont nem áll jól olyasvalakinek, akinek birtokán szénbánya működik – jegyzi meg Rose epésen. Azt is felületes megállapításnak tartja, hogy az állami beavatkozás és a külföldi segély ártalmas. Ridley úgy érvel, hogy Ghána és Dél-Korea nagyjából azonos szintről indult hatvan éve, ma pedig, miután az előbbi rengeteg külföldi segélyben részesült, össze sem lehet hasonlítani a két ország helyzetét, vagyis a fejlődés alulról jön. Csakhogy Dél-Korea felemelkedése közismerten erős állami beavatkozás nyomán ment végbe. Igaz, Észak-Korea nyomorog, pedig ott még nagyobb az állami beavatkozás. Mindebből Rose a következő szarkasztikus végkövetkeztetésre jut: „A spontán megoldások sikeresek, a tervezettek sikertelenek, kivéve azokat az eseteket, amikor nem.”