„A háborút akkor veszítjük el, ha a Nyugat már nincs tudatában annak, hogy háború van” – írja Victor Davis Hansom ókor-specialista hadtörténész a National Review-ban.

Ahogy ókortörténészhez illik, Hansom a perzsa háborúk nagy krónikásától, Thuküdidésztől merít ihletet. Az athéni történetírótól származik ugyanis a megállapítás, hogy a demokráciák jellegzetesen sebezhető rendszerek, és mégis elnézőek az őket létükben fenyegető ellenségek iránt. Amikor azonban végveszélybe kerülnek, általában sikerül a teljes lakosságot mozgósítaniuk a hon védelmére.

Mondanunk sem kell, hogy Hansom a megállapítást az Egyesült Államokra nézve is találónak minősíti. Hiszen Amerika mindkét világháborúba csak későn lépett be, amikor azonban elhatározta magát, hatalmas erőt volt képes mozgósítani, és ezzel el is döntötte a háború sorsát. Ugyanígy a hidegháború hajnalán is a leszerelés terén járt élen, amikor azonban az ellenfél kirobbantotta a koreai háborút, Amerika összeszedte magát és megálljt parancsolt neki, továbbá ezután gondoskodott a megfelelő szintű és minőségű fegyverkezésről, egészen addig, amíg a hidegháborús ellenfél, a Szovjetunió össze nem omlott.

A következő halálos ellenség Hansom leírása szerint az iszlám terrorizmus, éspedig az 1979-es teheráni forradalom óta. Akkor Amerika némán tűrte, hogy Reza Pahlavi sahot eltávolítsák, és teokratikus rendszert építsenek ki Iránban. Ettől kezdve jó húsz éven át hiába követte egyik merénylet a másikat, Amerika abban a hitben ringatta magát, hogy múló jelenséggel van dolga, úgy, ahogy a korábbi, nem vallási jellegű palesztin terrorizmus is lehanyatlott, legalább is a nyugati világban. A különböző fegyveres arab mozgalmak előzőleg nagyjából modern színezetet öltöttek. Rokonszenveztek a nácikkal, a kommunistákkal, a világias nacionalista arab rendszerekkel. Miért lett ezek után népszerű az iszlám hetedik századi felfogása? Hansom szerint azért, mert a Nyugat nem hozta idejében a résztvevők és a vezetők tudomására, hogy ha megtámadják, végük van. Még 2001 szeptembere után is egymást túllicitálva szabadkoztak Amerikában a demokrata és a republikánus vezetők: nehogy azt higgye a világ, hogy ők az iszlámot kárhoztatják. Pedig akkor egyetlen nap alatt több civilt ölt meg az ellenség Amerikában, mint az egész második világháborúban. Itt azért a hadtörténész azt nem említi meg, hogy majdnem félmillió amerikai katona halt meg a világháború éveiben. Továbbá az sem világos, miért gondolja, hogy az iszlamista terrorizmus létében fenyegetné Amerikát. Illetve, hogy miért Amerika tétlenségét kárhoztatja az iszlamizmus terjedéséért, amikor a Közel-Keleten a helyi al-Kaida, majd az Iszlám Állam éppen az iraki háború talaján jött létre, azt pedig Amerika robbantotta ki 2003-ban. Igaz, a helyzet akkor vált igazán súlyossá, amikor Obama elnök kivonta a harcoló alakulatokat Irakból, miközben Szíriában hozzájárult a hatalmi káosz kialakulásához. Hansom ezt azzal magyarázza, hogy az alternatív gázkitermelési technológiák megfosztották a Közel-Keletet kivételezett stratégiai jelentőségétől, és Amerika már nem tartotta létfontosságúnak az ottani stabilitást.

Ennek eredményeképp Hansom attól tart, hogy a térség államai Oroszország vezetésével hoznak létre valamilyen megállapodást, és így az egész térség orosz befolyás alá kerülhet. Közben Irán előbb-utóbb biztosan atomfegyverhez jut, a terroristák pedig előbb-utóbb biztosan sok áldozatot szedő terrorakciót hajtanak végre az Egyesült Államokban. Egyszóval, a thuküdidészi végveszély, vagy valami ahhoz hasonló máris előállt. Kérdés, hogy amint eddig, most is várható-e az a bizonyos elkésett, de döntő erejű mozgósítás. Hansom nem látja jelét. Sőt, megvetőleg említi, hogy Obama elnök a klímaváltozásban nagyobb veszélyt lát, mint a terrorizmusban.