„A bécsi döntéshozókat nem militarista düh vagy nacionalista gyűlölet fűtötte, amikor 1914-ben kirobbantották a háborút, hanem a félelem” – írja Tim Reuter a Forbes magazinban Alexander Watson brit történész könyvét ismertető cikkében.

A recenzens úgy látja, hogy Watson könyve egészen új megvilágításba helyezi a világháborút, és tény, hogy a hagyományos nyugati értelmezést csakugyan cáfolja, hiszen az úgy szólt, hogy a németek világuralmi törekvései álltak a háttérben. Való igaz, hogy korábban Vilmos császár és környezete az afrikai terjeszkedés reményében konfrontálódott Franciaországgal és Angliával, de emiatt nem támadta volna meg őket. Mindenesetre, amikor a császár nyugdíjba küldte Bismarck kancellárt, az megjósolta neki, hogy ha így folytatja, húsz év múlva összeomlik a birodalom, és csak egyetlen évet tévedett: huszonegy év múltán omlott össze. (Bismarck ugyanis hevesen ellenezte, hogy Németország szembekerüljön Angliával, az Oroszországhoz fűződő jó viszonyt pedig egyenesen létfontosságúnak tekintette.) A hagyományos nyugati történetírásnak odáig igaza van, hogy Vilmos császár és „ifjútörököknek” nevezett környezete szakított Bismarck politikájával. Közben Oroszország balkáni törekvései folytán szembekerült a hármas szövetség másik két tagjával, Ausztria-Magyarországgal és Németországgal, és amikor a hármas antant létrejött, a német vezérkar tudta, hogy vele szemben Németország elhúzódó háborúban nem lehet győztes.

Eddig a leírásban nincs semmi forradalmian új. Amikor 1914. június 28-án Gavrilo Princip megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst, Bethmann-Hollweg német kancellár először azt kérte Ausztriától, hogy sürgősen állítsa a világot kész tények elé, és ez meg is történt a Szerbiához intézett ultimátumban. A németek elképzelése az volt, hogy gyors helyi háborúval kell rendezni az ügyet, mielőtt európai háború robbanna ki. Ausztria sem gondolt világháborúra. Vilmos császár kérésére unokatestvére, Miklós cár a vezérkar és a külügyminisztérium tiltakozása ellenére elhalasztotta azt a tervet, amelynek értelmében hárommillió főre tervezték emelni az orosz hadsereg létszámát. Úgy látszott, nem reménytelen az ügy. Ausztriát az a megfontolás vezette, hogy a balkáni szláv ébredés robbanással fenyeget a Monarchiában, amelynek szláv értelmisége amúgy is több nemzetiségi önállóságot kezdett követelni. Mire aztán Oroszország mégis a mozgósítás mellett döntött, Németország már nem tudta megállítani a háborús gépezetet. Nagy volt a hazafias lelkesedés, és még élt a remény, hogy mégsem húzódik el a háború.

Watson úgy látja, hogy e reményben volt is ráció, a német–osztrák stratégiai elképzelés nem volt ugyanis eleve kivihetetlen. Sőt, még amikor a Marne-nál 1914 szeptemberében végleg megfeneklett a német offenzíva (Moltke tábornok pedig idegösszeomlást kapott, s közölte a császárral, hogy a háború elveszett), akkor is maradt remény. Főképpen a bolsevik forradalom, és Oroszország kiválása fordíthatott volna a hadiszerencsén. Csakhogy a németek szerencsétlenségükre 1917 elején tengeralattjáró-háborút indítottak a britek utánpótlási vonalain, az Atlanti-óceánon, hogy megbosszulják a brit tengeri blokádot, amely a német városok kiéheztetését célozta. Ezzel pedig kiváltották az Egyesült Államok hadba lépését, vagyis eldöntötték a háború sorsát. Így történt, hogy Ausztria-Magyarország, amely eredetileg azért indított háborút, hogy megelőzze a birodalom felbomlását, a háború eredményeképp végül megszűnt létezni.

Megjegyezzük, hogy a recenziók sorában ez az egy emeli ki a könyv számos megállapítása közül a Monarchia háborús indítékait. A többi, például a Wall Street Journalé vagy a Financial Timesé inkább azt méltatja, hogyan ötvözi Watson az „alulról”, a helyi közösségek és a frontkatonák szemszögéből írt történelmet a „felülről”, a döntéshozók dilemmái felől közelítő ábrázolással.