„Kérdéses az eddigi legsikeresebb politikai integráció, az Egyesült Államok jövője is” – írja Michael Lind a Drexel Egyetem internetes véleményblogján, a Smartseten. Patrick Buchanan, a neves jobboldali kommentátor pedig így fogalmazza meg azt a bizonyos kérdést a Taki’s Magazinban: „Hogy kerülheti el az etnikailag, nemzetiségileg, nyelvileg és kulturálisan egyre többszínű Egyesült Államok azt a sorsot, amely felé a jelek szerint Európa halad, ha majd 2042-ben nem lesz egyértelműen domináns etnikai többségi közösség?”

Buchanan nem mulasztja el megemlíteni, hogy amikor az euró készpénz formájában is megjelent, megjósolta az európai integráció kudarcát: „A hazafiak vissza fogják venni nemzetük sorsát a senki által meg nem választott eurobürokraták kezéből” – írta akkor. Pontosan tizennégy év múltán nem kis elégtétel neki, hogy a migránsválság nyomán erősen töredezik az európai egység. Nagy-Britannia minél többet vissza szeretne szerezni az unióra testált szuverenitásból, Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Frontja az első helyen végzett az őszi regionális választás első fordulójában, és Európa-szerte erősödnek a bevándorlás-ellenes pártok. A dezintegráció etnikai-nemzetiségi szinten is kézzelfogható: a skótok, a katalánok, a flamandok, a venetóiak idegennek érzik a távoli központi kormányokat, és régi kulturális értékeik többet jelentenek nekik, mint „Frau Merkel gazdaság über alles-ideológiája”. A muszlim bevándorlók integrációja eddig sem volt éppen sikeres. Nagy-Britanniában ázsiai, Franciaországban afrikai és arab, Németországban török enklávék léteznek, és „lakóik csak névleg britek, franciák és németek”. Sok állam nem akar rálépni erre az útra, s ha ehhez hozzávesszük a gazdasági ellentéteket, Buchanan szerint egyre valószínűbb, hogy az Európai integráció visszájára fordul. Már csak azt nem tudja eldönteni, mint a bevezetőben idéztük, hogy vajon az Amerikai Egyesült Államokban a lakosság rohamosan változó kulturális és etnikai összetétele nem okoz-e szintén dezintegrációt.

Lind nagyon hasonlóan látja a dolgokat, de a kettejük közti politikai távolságot jelzi, hogy a svéd és a francia bevándorlás-ellenes pártot a „fasizmusban gyökerezőnek” minősíti. Ő abban látja a nagy újdonságot, hogy ma már nem ideológiák, hanem identitások csapnak össze. Maga is megemlíti azonban, hogy a baloldali értelmiség mégis csak ideológiai alapon közelít az új konfliktusokhoz: támogatja a tömeges bevándorlást, mert múltja a rasszizmus elleni közdelemhez kötődik, és ezt a harcot vívja tovább. Igaz, régebben az imperializmus és a multinacionális tőke törekvéseivel szemben a nemzeti szuverenitást védelmezte, most viszont magát a nemzeti határ fogalmát is már-már rasszistának tartja. A baloldal merev ragaszkodása a nyitott határok elvéhez csakis totális vereségre vezethet, és a nemzeti identitást védelmező pártok győzelmét eredményezheti.

Elméletileg Lind szerint a bevándorlás kétféle megoldást eredményezhet. Az egyik az „amerikai olvasztótégely”-modell, amelyben a többféle eredetű, etnikumú érkezők új közösséget hoznak létre. Kérdés azonban, hogy a közösségek hajlandók-e elveszíteni identitásukat. A másik lehetőség a társulásos demokrácia, amelyben intézményesülnek az egymással együtt élő, de elkülönülő közösségek, például garantált képviseletet kapnak a törvényhozásban. Ez utóbbi modell működik Svájcban vagy Dél-Afrikában, azonban nem működőképes, ha az egyik vagy a másik közösség létszámaránya túl gyorsan nő. (Sőt, mint azt például a csehszlovák illetve a szerb-montenegrói államszövetség felbomlása, valamint a belga permanens kormányválság mutatja, még csak a demográfiai arányok jelentős változása sem szükséges a széteséséhez). Lind mindenesetre azt tartaná jó megoldásnak, ha Európa lassan fogadna be újonnan érkezőket és megpróbálná beolvasztani őket. Buchanannel ellentétben azt a kérdést nem veti fel, hogy a már európai, többedik generációs bevándorlók integrációja vajon sikeres-e.