„Ha az elmúlt két és fél évtized amerikai kormányai a realistákra hallgattak volna, s nem adják át a terepet a liberálisoknak és a neokonzervatívoknak, ma az Egyesült Államok és a világ egyaránt jobban állna” – olvassuk a Foreign Policy hasábjain Stephen M. Walttól, a Harvard Egyetem professzorától.

A hidegháború végén úgy látszott, vége a csúnya hatalmi politikának, az Egyesült Államok jó viszonyban volt a nagyhatalmakkal, az al-Kaida nem sok vizet zavart, békefolyamat zajlott a Közel-Keleten. Ma Oroszország és Kína mindinkább konfrontálódik Amerikával, a Közel-Keleten egyre romlik a helyzet, Afganisztánban tartják magukat a tálibok, sőt, lehet, hogy győzelemre állnak. Még az Európai Unió, a liberális eszmék legfőbb megtestesítője is nehezen orvosolható bajokkal küzd.

Walt szerint, ha az egymást követő amerikai elnökök realista tanácsadókra hallgattak volna, nem itt tartanánk. Bush elnök nem támadta volna meg Irakot, s akkor most a sok százezer ember, aki ott meghalt, ma is élne, és az Iszlám állam nem létezne. Persze tudomásul kellett volna venni hozzá egy rettenetes zsarnok uralmát. Ezt nevezik realizmusnak. Hasonlóképpen hiba volt támogatni Kadhafi rendszerének elsöprését Líbiában, illetve kiállni Aszad szír elnök eltávolítása mellett. Az amerikai vezetés mindkét esetben eltekintett attól, hogy mi az alternatíva. Walt azt is helyteleníti, hogy Amerika kiterjesztette a NATO-t a Balti államokra, illetve megpróbálta a maga körébe vonni Ukrajnát és Grúziát. Okosabb lett volna a Békepartnerség programját folytatni, orosz részvétellel. Emiatt lett Európában feszültebb a helyzet.

Mindennek egyik oka az, hogy a közbeszéd fórumairól kiszorulnak a realisták. A vezető lapokban vagy liberális vagy neokonzervatív szerzők viszik a prímet, őket hívják mindenhová előadónak, és ők szerepelnek a tévéműsorokban is. Walt realista külpolitikai gondolkodók egész névsorát teszi közzé, és azt javasolja a vezető lapoknak, hogy válasszanak közülük egyet-egyet, hadd elemezzék a helyzetet heti rendszerességgel.

A New York Timesban Richard Cohen, aki büszkén vállalja a „liberális internacionalista” jelzőt, amellyel Walt jellemzi őt, védelmébe veszi az elveken alapuló amerikai külpolitikát. Egyedül Irak esetében ért egyet Walttal, de például a délszláv háborúk esetében úgy látja, hogy a történelem igazolta az elvi okokból közbelépő Amerika álláspontját, miközben az akkori reálpolitikusok amellett kardoskodtak, hogy Amerikának nincs dolga a Balkánon. (Nem említi, hogy Amerika ugyancsak elvi okokból, az önrendelkezés elvének alapján meg sem próbálta megakadályozni Jugoszlávia széthullását, s amikor közbelépett, nem maga indított háborút, hanem egy már dúló öldöklést segített megállítani.) Cohen haragosan utasítja vissza Waltnak azt az állítását, hogy jobb lett volna nem kiterjeszteni a NATO-t a Balti államokra, s hogy nem volt okos dolog Ukrajnát a Nyugat oldalára állítani. Érvei azonban elviek: „Kérdezzék csak meg az ottaniakat.” Szerinte Szíriában nem Aszad elítélése volt a baj, hanem hogy nem buktatták meg. Cohen úgy véli, a realisták elképzelései alapján nem lehet az Iszlám Állam ellen harcolni. Egyszóval inkább a realizmus korlátait kellene végre felismerni – véli Cohen –  „ahelyett, hogy még többet követelnénk belőle, és azt állítanánk, hogy nem jelenik meg megfelelő mértékben az amerikai közbeszédben”.