Ki a legnagyobb értelmiségi a világon? Egy amerikai és egy brit magazin internetes szavazást rendezett. Noam Chomsky messze megelőzött mindenkit. Megérdemli?

Az értelmiségi viták kedvenc témája az egész világon, hogy ki az értelmiségi, és mi a dolga, sőt küldetése. Többnyire azokról szoktak beszélni, akiket angolul „public intellectuals”-nek neveznek.

A kifejezésnek nincs magyar megfelelője, a „közértelmiségi” félrevezető. A lényeg az, hogy a public intellectual olyan értelmiségi, aki valóban az, a szó emelkedett értelmében; a közönséghez szól, nem csak a többi értelmiségihez; és a széles értelemben vett közügyekről elmélkedik.

A viták rendszerint borongós hangulatúak. Tipikus kérdés: Vannak-e még igazi értelmiségiek? Vagy kihaltak, átvették helyüket a szaktudósok és a médiasztárok? Egy másik kérdés: Léteznek-e még olyan hang- és mérvadó értelmiségi társaságok, körök, amilyenek Párizsban vagy New Yorkban alakultak ki a negyvenes-ötvenes években.

De a pesszimista értelmiségiek is mindjárt tűzbe jönnek, ha azt kell eldönteni, hogy kik az állítólag kihalófélben lévő faj legszebb élő példányai. Bizonyára ez adta a két komoly magazin, az amerikai Foreign Policy és a brit Prospect szerkesztőinek azt a bulvárízű ötletet,  hogy összeállítsanak és szavazásra bocsássanak egy százfős toplistát.

David Herman tv-producer, a Prospect állandó kritikusa (nem tévesztendő össze a hasonnevű amerikai tv-komikussal) a szavazás előtt és után is magyarázkodó kommentárt fűzött az ügyhöz a brit magazinban.

„A listák gyakran többet árulnak el az összeállítókról, mint a világról” – vallotta be jóelőre Herman. Egy balosabb lap által összeszedett nevek között több lenne a baloldali, egy feminista magazinban a nő, egy francia folyóiratban a francia szerző.

Arra viszont jobban vigyáztak a Foreign Policy és a Prospect szerkesztői, hogy a nem nyugati értelmiségieket kellő számú név képviselje. Ezt a szavazók is díjazták. Sirin Ebadi iráni jogász és emberi jogi aktivista, aki 2003-ban Nobel Békedíjat kapott, a 12. helyen végzett. Abdolkarim Szorus, az iráni ellenzéki filozófus pedig a 15. lett.

Amiatt nem magyarázkodik különösebben David Herman, hogy a baloldal háttérbe szorult a névsor összeállításánál. Csak megállapítja, hogy „a 20. században sokkal több szocialista vagy kommunista szerepelt volna”. De változnak az idők, a listára mégiscsak fölvett baloldali értelmiségiek többnyire már hetven fölött járnak.

A szavazás azonban nem egészen úgy ütött ki, ahogy a szerkesztők várták. Herman kénytelen elismerni, hogy „a baloldal nagy nevei jól szerepeltek”.

Noam Chomsky lett az első, méghozzá óriási előnnyel Umberto Eco előtt (4827 és 2464 szavazat). Jürgen Habermas a 7. helyet szerezte meg (1639). Eric Hobsbawm a 18. lett (1037).

Az eredményt nem lehet csak azzal magyarázni, hogy néhány jelöltnek, köztük Chomskynak a hívei a honlapjukon felhívták a figyelmet a szavazásra. (Ez történt Szorus és Christopher Hitchens esetében is; az utóbbi az 5. lett 1844 szavazattal.)

Chomsky kiugró sikere arra késztette a Prospect szerkesztőit, hogy értékeljék a nagy nyelvész tudományos és politikai munkásságát. Azt a kissé olcsó megoldást választották, hogy két cikket rendeltek. Az egyiket Robin Blackburn, a neves szociológus és társadalomtörténész írta. Ő lényegében kitart a hatvanas években gyökerező baloldali radikalizmusa mellett, bár sok mindent felülvizsgált azóta. A Chomsky elleni érveket pedig Oliver Kamm, a londoni Times kolumnistája fejti ki. A publicista liberális héja, aki az ötvenes évek totalitarizmus-ellenes, vagyis a bal- és jobboldali radikalizmussal egyaránt szemben álló liberalizmusához nyúl vissza.

Blackburn szerint érthető, hogy ilyen sokan szavaztak Chomskyra. Kevés tudósról lehet elmondani, hogy forradalmasított egy egész tudományszakot. Chomsky az ötvenes-hatvanas években írta korszakalkotó nyelvészeti munkáit, de azóta is a kutatás élvonalában áll. Népszerűségét azonban elsősorban annak köszönheti, hogy „olyan tudós, aki hajlandó volt kilépni a dolgozószobájából, és magára vállalni a feladatot, hogy leleplezze a világ leghatalmasabb országának bűneit”.

A tudományos és politikai tevékenysége közötti kapcsolat problémát okoz azoknak, akik nem osztják a nagy nyelvész politikai nézeteit. Sok kollégája igyekszik tudomást sem venni Chomsky politikai tevékenységéről. Mások valami titokzatos problémáról beszélnek, amely abban áll, hogy miközben nyelvészeti írásai mélyek és szakszerűek, „politikai kijelentései elképesztően együgyűek”.

Blackburn viszont azt állítja, hogy egyáltalán nincs ellentmondás Chomsky nyelvelmelméleti és politikai programja között. Mind a kettő egyszerű alapokra akarja visszavezetni a bonyolult jelenségeket, de nem a tények rovására. Mi más ez, mint maga a tudományos módszer? – kérdezi Blackburn. De nemcsak ellentmondást nem talál a kettő között, hanem egyenesen azt állítja, hogy a nyelvészeti kutatás és a politikai küzdelem ugyanabból a forrásból táplálkozik Chomskynál. Abból az „anarchista és kollektivista” meggyőződésből, hogy „minden emberrel vele születik az újítás és az együttműködés képessége”.

Oliver Kamm viszont egyaránt kétségbe vonja Chomsky nyelvészeti teljesítményét és politikai állásfoglalásainak megalapozottságát. Az előbbire nem sok időt veszteget, csak néhány szaktekintélyt idéz, akik azt állítják, hogy Chomsky a tudományban is egyre nagyobbakat mond, miközben egyre kevesebb ténnyel tudja alátámasztani állításait.

Kamm beéri annyival, hogy bármiről beszél is Chomsky, „érvei mindig gyengék, hiába fújja fel őket túlzó retorikával”. Ezért „teljesen időszerűtlen és megalapozatlan őt tekinteni a legkiemelkedőbb értelmiséginek”.

Chomsky már a vietnami háború idején messze túlment a szokásos baloldali kritikán, amely imperializmussal vádolta az amerikai külpolitikát. Ő egyenesen a náci Németországéhoz hasonlította az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalását. S azóta is rengeteg extrém állítással örvendeztette meg az erre fogékony közönséget.

„Szeptember 11-e után Chomsky fura számítások alapján egyenlőségjelet tett a World Trade Center tornyainak lerombolása és a Clinton elnök által elrendelt szudáni bombázás közé – írja Kamm. – Szudánban bombagyárnak néztek egy gyógyszerüzemet, s a támadásban meghalt egy éjjeliőr.”

A pro és kontra érveket kifejtő két szerzőt főként az érdekli, hogy megérdemli-e Chomsky a nagy népszerűséget. Az egyik szerint nagyonis, a másik szerint egyáltalán nem. Pedig az is legalább ennyire érdekes kérdés, hogy az értelmiségen belül miért szorult annyira háttérbe a Chomsky-féle radikalizmus, ha azt a közönség láthatólag igényli.

Blackburn, aki egyébként hisz a baloldali radikalizmus feltámadásában, azzal üti el a kérdést, hogy a szavazás csupán játék volt, nem komoly felmérés. Ahogy az volt a BBC által nemrégiben rendezett szavazás is, amely Marxot hozta ki a múlt évezred legnagyobb gondolkodójának. Kamm pedig azzal a kevéssé meggyőző magyarázattal hozakodik elő, hogy a közönség azért vevő Chomsky radikalizmusára, mert a nyelvész nagy manipulátor – ugyanolyan módszereket alkalmaz, mint a média, amelyet pedig annyira kritizál.