„Végül is az a fő kérdés, mit változtatott az ellenállás a dolgok állásán” – fogalmaz könyvismertetőjében Robert O. Paxton, a Columbia Egyetem emeritus történészprofesszora a New York Review of Books hasábjain.
Ezt a kérdést az elmúlt hetven év során nem volt ildomos feltenni, mivel az ellenállás a háború utáni Franciaország evangéliuma volt, rá épült az a meggyőződés, hogy a franciák mindvégig büszkén szembeszálltak a náci megszállókkal, a vichyi kollaboráns rendszer pedig egyfajta kisiklás volt csupán, amelynek felelős vezetőit végül alaposan meg is büntették.
Az Egyesült Államokban nemrég adták ki angol fordításban Robert Gildea Résistance-történetét, Olivier Wievorka műve pedig áprilisban jelenik meg angol nyelven. Az előbbi visszaemlékezéseket dolgoz fel és ágyaz az újabb kutatások eredményeivel egy történetbe, az utóbbi pedig a társadalmi, a politikai és a katonai hátteret elemzi inkább.
De Gaulle tábornok, akit mentora, Paul Reynaud miniszterelnök menesztett az összeomlás pillanatában Londonba, azonnal nekilátott a majdani szabad Franciaország megalapozásának, és úgy képzelte, hogy egy nemzeti felkelést kellene titokban előkészíteni. Kirobbantásának csak akkor látta értelmét, amikor majd a szövetséges csapatok a helyszínre érnek. Arra gondolt ugyanis, hogy csak így lehet elégséges francia erő ahhoz, hogy Franciaország ne kerüljön se angolszász, se szovjet megszállás alá. Ezt a célt végül is sikerült elérnie, és Franciaország egyenesen a győztes hatalmak közé került, de magát az ellenállást nem volt képes Londonból irányítani.
Már csak azért sem, mert az nagyon sokféle volt. Először is a vichyi rendszerben is voltak ellenállók. Egyesek egy idő után átálltak az ellenálláshoz, mint François Mitterrand, a későbbi szocialista államelnök, mások mindvégig megmaradtak a kollaboráns kormányzat keretei között, de közben a nácik ellen tevékenykedtek titokban. Aztán ott voltak a kommunisták, akik a Sztálin–Hitler paktum idején együttműködtek volna a megszállókkal, s ebben csak az akadályozta őket, hogy a francia rendőrség üldözte a kommunista pártot, mint a háború kitörése óta betiltott szervezetet. Amikor aztán a nácik megtámadták a Szovjetuniót, a kommunisták már bejáratott illegális szervezete egymás után indított fegyveres támadásokat német katonák ellen. Erről azt írja Robert O. Paxton, hogy a megtorlás mindig sokkal súlyosabb szenvedést okozott, mint amekkora haszna volt egy-két ember megölésének.
A spanyol polgárháború köztársasági veteránjai, a külföldi állampolgárságú zsidók tömegestől csatlakoztak a fegyveres maquizard-okhoz, mivel különben a deportálás várt volna rájuk, vagy legalábbis a munkaszolgálat. A németországi munkára kijelölt franciák közül is sokan menekültek az erdőkbe, bár korántsem a többség.
Mindent egybevetve a recenzens azt a tanulságot vonja le a két kötetből, hogy a fegyveres ellenállás akciói általában nem érték el a céljukat, viszont tömeges letartóztatásokat és kivégzéseket váltottak ki. A nem fegyveres tevékenység viszont hasznot hajtott a szövetségeseknek, például értékes hírszerzési információkkal szolgált, illetve szövetséges pilótákat menekített spanyol területre. Végső soron az ellenállás nem változtatott a háború menetén, viszont hathatós gyógyír volt az 1940-es vereség megaláztatására: a franciák elmondhatták, hogy egy percre sem adták fel a harcot a megszállók ellen.