„Az üdvözülés egyetlen útja a hit volt, márpedig a pogányok híján voltak a hitnek” – írja a kérdést boncolgató John Marenbon akadémikus és cambridge-i középkor-kutató az AEON-ban.

Ez az üdvtan azzal a problémával küzdött, hogy a középkori keresztények mégiscsak az ókori kultúrán nevelkedtek. Csodálták Róma és Athén hőseit, költőit és gondolkodóit. Fel sem tételezték róluk, hogy ne lettek volna erkölcsös emberek. Csak hát a keresztény tan szerint eredendően bűnösek vagyunk, következésképp isteni segítség nélkül nem járhatjuk az erkölcs útját, az isteni segítséghez pedig a hit vezet el. Ha viszont az ókor nagyjai erényes emberek voltak, akkor igazságtalanság lenne Istentől, ha kárhozatra ítélné őket.  Krisztus után négyszáz évvel Szent Ágoston úgy oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy a pogány erény csak látszat. Marenbon Lucretia példáját hozza fel, aki megölte magát, miután az etruszk uralkodó megerőszakolta (és mint Titus Livius leírásából tudjuk, az ezt követő bosszú nyomán jött létre a római köztársaság). Szent Ágoston Isten városa című művében részletesen elemzi a történetet, és elmarasztalja Lucretiát, mondván, hogy gőgből, büszkeségből cselekedett. Szent Ágoston nagy tekintélynek örvendett a középkorban, de ezt a problémát a legtöbb gondolkodó megpróbálta úgy megoldani, hogy Lucretia és más legendás pogány hősök erényességét ne kelljen kétségbe vonni. Például ítéletüket attól tették függővé, hogy Jézus előtt éltek-e a pogány hősök.  Például a Krisztus előtti zsidók a választott nép tagjai lévén elvben jogosultnak számítottak az üdvözülésre. A 12. századtól kezdve hódított az a magyarázat, hogy az erényesség tudásához racionális gondolkodás útján is el lehetett jutni. A skolasztikus Abélard olvasott Platón köztársaság-eszményéről, és úgy képzelte, hogy az ókori filozófusok csakugyan működtettek olyan államot, amelyben az erény uralkodott. Azt gondolta, hogy a filozófusok „Krisztus előtti keresztények” voltak, és Isten nyilván üdvösségben részesíti őket. Aquinói Szent Tamás a következő évszázadban hasonlóképpen vélekedett: akárcsak az ótestamentumi zsidók, az ókori filozófusok sem tudhattak Jézus eljöveteléről, ha tehát mégis az igazság és az erény szavát követték, ez az „implicit hit” kivívta nekik az üdvösséget. Jézus eljövetele után azonban az implicit hit nem volt elég.

Szent Tamás kortársai, Boldog Duns Scotus és Ockham abból indultak ki, hogy az erény Isten kifürkészhetetlen akaratából az, ami, következésképp az ő akaratát teljesíti a pogány is, ha erényes életet él. Ockham úgy fogalmazott, hogy a pogány, aki a jó ügyért a halált választja, ugyanolyan hős, mint a keresztény mártírok, ámde a mennyei üdvösségben nem részesülhet. Dante Isteni Színjátékában ugyanezzel a felfogással találkozunk. A költőt Vergilius vezeti a pokol bugyraiban és a purgatóriumban. A római költő minden erény megtestesítője Danténál, mégsem jut a mennyországba. Más erényes pogányokkal egyetemben a pokol peremén létezhet. Nem szenved kínokat, de ahogy Boccaccio írja, „reménytelen vágyban” él, amely állapot öngyilkosságba sodorná, ha élne. Azt gondolhatnánk, írja Marenbon, hogy ezek az elképzelések igen távol állnak felvilágosult korunktól, amely annyi vallást és a vallástalanság annyi formáját tartja legitimnek. Csakhogy az alapvető kérdés ezer év alatt mit sem változott: „Mennyire értjük meg és hogyan ítéljük meg azokat, akiknek életét a mieinktől eltérő eszmények kormányozzák?” Vagy akik másként ítélik meg a történelmet – tenné hozzá a középkorkutató, ha nem Angliában élne.