„A háborús konfliktusmegoldás sokkal ritkább, mint a békés tárgyalásos” – figyelmeztet az Aeon esszérovatában David Barash, a Washingtoni Egyetem professzora, s ezzel mindjárt fel is hívja a figyelmet arra, miért kell eleve fenntartással fogadnunk a bevett tételt, amely úgy szól, hogy az embert egyebek között a háború tette emberré.

Első lépésben Barash arra hoz fel példákat, hogy nagyjaink szinte mindig is hajlamosak voltak önző, gonosz, kegyetlen természetűnek ábrázolni az embert. Amikor Raymond Dart 1924-ben felfedezte az ausztráliai előembert, gyilkos lényt látott benne, olyan húsevőt, aki üldözte, lemészárolta áldozatát, majd habzsolva falta a még szinte élő, remegő húst. Kálvin János is úgy látta, hogy Istentől elrugaszkodott fajunkat bizony a legelvetemültebb dolgokra predesztinálja a természete. Robert Ardrey amerikai drámaíró „Káin gyermekeinek”, Simon Critchley brit filozófus pedig gyilkos majmoknak nevezi az embereket.

Napoleon Chagnon amerikai antropológus az amazóniai őserdőben élő yanomami indiánok életét tanulmányozva négy és fél évtizeddel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy ez a nép szüntelen háborúban él. Ráadásul kiderült, hogy a törzsnek azok a férfitagjai, akik embert öltek, jelentősen több utódot nemzettek, vagyis az ölni tudás evolúciós előny volt.

Barash elismerően ír Chagnon kutatásairól, de a kutatási eredmények uralkodó értelmezését hibásnak tartja. Mindenekelőtt azért, mert egyetlen törzs szokásai még azt a hagyományos tételt sem igazolhatják, hogy tudniillik az embernek természetes hajlama van az erőszakra. Sok más nép – például a malájföldi batekek, a tanzániai hadzák vagy az ausztráliai martuk, akárcsak legalább fél tucat dél-indiai állattartó népcsoport – kifejezetten háborúmentes életet él, és természetesen semmivel sem kevésbé jellemző példái az emberi fajnak, mint a yanomamik.

Arról nem is szólva, hogy az erőszak nem azonos a háborúval. Barash bevallja, hogy korábban ő maga sem tett a kettő között különbséget, és a nagy valószínűséggel evolúciós közös vonásunknak tekinthető erőszakos hajlamból maga is arra következtetett, hogy a háború is az emberi természetből következik. Steven Pinker pszichológus kimutatta, hogy az emberi erőszak egyéni és háborús megnyilvánulásai a legutóbbi időkben nagymértékben ritkultak, s ezt a társadalmi normák erősödő hatásának tulajdonította. Úgy értelmezte viszont, hogy e normák az alapvető emberi hajlamokkal szemben érvényesültek, mert természeti állapotában az ember harcos, rabló lény. Csakhogy, mint Douglas Fry antropológus és mások bebizonyították, a kőkorszak előtti időkben a nomád, gyűjtögető életforma volt a kizárólagos, de még utána is uralkodó szerepet játszott az evolúcióban. Erőszak természetesen létezett e társadalmakban, de a más csoportok elleni tartós kollektív, háborúnak nevezhető erőszak ismeretlen volt egészen addig, amíg a mezőgazdasági terméktöbblet meg nem jelent, és a társadalmak nagyobb törzsekben nem szerveződtek.

Az önző gén csakugyan evolúciós örökségünk, ámde ez erőszakra, destruktív magatartásra éppúgy sarkallhat bennünket, mint önzetlen odaadásra és áldozatvállalásra. Igaz továbbá, hogy a háborúzás és az erőszak képes lehetett elősegíteni az emberiségre jellemző gyors agyfejlődést, de ugyanez elmondható az együttműtődésről is. Sőt, az utóbbi az előbbivel szemben bizonyára evolúciós előnyt jelent. Végső soron az erőszak és a háború között van összefüggés, de az egyik adaptációs örökség, akárcsak például a beszéd, a másik azonban képesség, akár az írás-olvasás. Az ember nem alapvetően és megváltoztathatatlanul rossz, ahogy Thomas Hobbes gondolta, de nem is jó, ahogy Jean-Jacques Rousseau vélte. Barash ebben Jean-Paul Sartre-nak ad igazat, aki úgy fogalmazott, hogy „szabadságra vagyunk ítélve”. Hasonló gondolatot idéz Theodor Geiseltől, „az emberi természet legnagyobb szaktekintélyétől” is: „A fejetekben agy, a cipőtökben láb. Arra mentek, amerre akartok.”