„A progresszívek ötlete, a jövedelemátcsoportosítás vonzó gondolat, de ha a választó ismét őket juttatja hatalomra, akkor arra az emberre fog emlékeztetni, aki ötödször-hatodszor is megházasodik, mert a remény legyőzi benne a tapasztalatot – írja a Wall Street Journalben Lawrence B. Lindsey, az amerikai jegybank, a Federal Reserve kormányzótanácsának volt tagja, aki az ifjabb Bush elnök alatt fehér házi gazdasági főtanácsadóként szolgált.

Az elnökválasztási előcsatározások során a demokratapárti oldalon minduntalan előkerül az az elképzelés, hogyha a jól kereső rétegeket megadóztatják, akkor csökkenni fognak a jövedelmi különbségek. Mert hiszen az elmúlt évtizedekben egyre csak nőttek, akár válság volt, akár nem.

Lindsay a hivatalos statisztikai adatokra hivatkozva kimutatja, hogy a demokrata Bill Clinton elnöksége alatt minden adóemelés dacára is gyorsabban nyílt a jövedelmi olló, mint az adócsökkentő Ronald Reagan elnökségének idején. A legutóbbi időkben ugyanez a jelenség ismétlődött meg. Az ifjabb George Bush elnökségének utolsó négy évében a jelentős adócsökkentések ellenére még enyhült is a jövedelmi egyenlőtlenség, ezzel szemben az adókat emelő Obama elnökségének első hat évében nőtt. (A két teljes időszak átlagában Obama idején háromszor olyan gyorsan nőtt, mint Bush elnöksége alatt.)

Lindsay elismeri, hogy a demokrata elnökök nem a jövedelmi egyenlőtlenség fokozását tekintették céljuknak. Csakhogy mind Clinton mind Obama idején alacsony kamatlábakkal és pénzbőséggel ösztönözték a növekedést, ami felsrófolta a pénzügyi befektetések árfolyamát. Az olcsó pénz pedig azoknak jó, akik hozzá tudnak jutni. Igaz, Bush idején is volt befektetési buborék, de az ingatlanbuborék volt, vagyis a középosztály is részesült belőle.

Mindent egybevetve az elmúlt négy és fél évtizedben a jövedelemátcsoportosítás a személyi jövedelmek hét százalékáról tizenhét százalékra nőtt, a jövedelmi egyenlőtlenség mégis sokkal nagyobb ma, mint a hatvanas évek végén. Ha pedig a legutóbbi két elnököt vesszük, 2008-ban, a pénzügyi válság mélypontján az amerikaiak 13,2 százaléka élt a hivatalos szegénységi határszint alatt, 2014-ben viszont már 14, 8 százalék. Emögött Lindsay azt véli felfedezni, hogy ugyanebben az időben a kétkeresős családok száma meredeken csökkent. Éspedig azért, mert a szerény jövedelmi szinteken, ha valaki a segélyezésből vissza akar térni a munkaerőpiacra, akkor csak 50, sőt, esetleg csak húsz százalékkal fog többet keresni, mintha otthon maradna. Magyarul a szociális juttatások miatt a háztartások kevesebb jövedelemhez jutnak, mint amennyit egyébként képesek lennének elérni. Lindsay itt nem veszi számításba, hogy a jövedelemátcsoportosítás nélkül mekkora jövedelmet kapnának e családok a kényszerű munkanélküliség hónapjaiban, mindenesetre tény, hogy Obama elnökségének első hat éve alatt az egykeresős családok száma két és félmillióval, a csak segélyből élőké ötmillióval nőtt. Így működött a progresszív politika egyik oldala, a segélyezés. A másik, a felső jövedelemsávok erőteljesebb adóztatása, amit Bernie Sanders szocialista elnökjelölt szorgalmaz, nem ígérkezik eredményesebbnek. Az egyik legelismertebb agytröszt, a Brookings Institution elemzése szerint, ha a mai csaknem negyvenről ötven százalékra emelnék a legmagasabb személyi jövedelemadó-kulcsot, és a bevételt az alsó húsz százaléknak juttatnák, akkor a jövedelmi egyenlőtlenség három tízezrelékkel csökkenne. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az adóemelésre teljesítmény-visszatartással és adóoptimalizálással reagálnának a befektetők, akkor a fenti sávokban csökkennének a jövedelmek, de ezért az újraosztandó jövedelem is kisebb lenne, továbbá még a munkanélküliség is nőne. Mindez már többször bebizonyosodott; Lindsay szerint tehát, aki ismét ehhez az eszközhöz akar nyúlni, az őt arra emlékezteti, ahogy Einstein az őrültséget meghatározta: „minduntalan ugyanazzal próbálkozni és más eredményre számítani”.