„Ha az igazság kritériuma az, hogy van-e hozzá matematikai elmélet, akkor kezd eltűnni a határ a tudomány és az áltudomány között” – olvassuk az AEON magazinban Jay Levinovitztól, a virginiai James Madison Egyetem filozófiatanárától.

Az egyetemeken a 2008-as pénzügyi válság nyomán nagy takarékoskodás kezdődött, és a vezetés sok helyütt igyekezett megszüntetni a nem kifejezetten lényegesnek tekintett szakokat. A Washington Állami Egyetemen megszűnt a színház- és táncművészeti, az önkormányzati és a vidékszociológiai tanszék, továbbá mesterszinten már nem oktatnak germanisztikát. A Louisianai Egyetemen a mesterszintű filozófiaoktatás szűnt meg, az atlantai Emoryn a vizuális alkotás és az újságírás tűnt el a programból. Texas Állami Egyetemén a fizikai szakok fele szűnt meg. De ahol nem volt is ilyesfajta csonkolás, többnyire csökkent a költségvetés és a fizetések is veszélyben forogtak. Nem úgy a közgazdász szakokon. A Journal of Economic Perspectivesben olvasható felmérés szerint a közgazdász-oktatók harminc százalékkal többet keresnek az átlagnál, és akkor nem szóltunk a különféle konzultánsi és előadói díjakról, amelyek igen jelentős részt tesznek ki adózott jövedelmükből. Különösen a nagyok esetében. Ben Bernanke, a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve volt elnöke meghívott előadóként egy-egy fellépésért dollárszázezreket számláz. A nagy kockázatú befektetési alapok fejedelmi fizetésért alkalmaznak közgazdászprofesszorokat szakértőnek, mégis rendszeresen kevesebb hozamot termelnek, mint a tőzsdei átlag. Nyolc éve Warren Buffet, a híres befektető egymillió dollárban fogadott arra, hogy az ilyen alapok egy csoportjának átlaghozama tízéves távlatban alulmúlja majd a tőzsdeindex emelkedését, és nyolc év elteltével nyerésre áll. Tizennyolc évvel ezelőtt hatalmasat, dollármilliárdokat bukott egy befektetési alap, amelynek igazgatóságában két Nobel-díjas közgazdász ült. (Lenowitz nem nevezi meg őket, mindenesetre az LTCM alapról van szó, a két szóban forgó közgazdász Myron S. Scholes és Robert C. Merton pedig megosztva kapta az 1997-es díjat a származékos értékpapírok értékének kiszámítására kidolgozott modellért. Ennyit a hosszú távú előrejelzésekről, amelyek még az alap nevében is szerepeltek (az első két betű a long-term rövidítése). Ami a rövid távú előrejelzést illeti, tavalyelőtt hatvanhét neves közgazdász egybehangzóan azt felelte egy felmérés kérdezőbiztosainak, hogy a következő félévben emelkednek a kamatlábak – és csökkentek, nem is keveset.

Minderről Lenowitznak az jut eszébe, hogy jó száz évvel ezelőtt gazdasági csúcsvezetők egész sora járt rendszeresen egy Evangeline Adams nevű asztrológusnőhöz, hogy tájékozódjék a piacok várható alakulásáról. 1914-ben a kiváló szakembert csalásért bíróság elé állították, de ő a tárgyaláson bemutatta, milyen bonyolult matematikai számításokkal készíti horoszkópjait, s erre a bíró megállapította, hogy csalásról nem lehet szó. Érdekes módon a „pénzügyi asztrológia” a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben ismét virágkorát élte. Caley Horan történész erről azt írta, hogy ha egyszer az üzletemberek a korábbi idők piaci fejleményei alapján kidolgozott matematikai modellekkel akarják kiszámítani, mi lesz a jövőben, akkor innen már csak egy lépés a csillagjóslás. Ahogy Paul Krugman a 2009-es válság után önkritikusan írta, a szakmája azért nem látta, mi következik, mert a szép matematikai csomagolásban előadott elméleteket összekeverte a valósággal. Lenowitz azonban eredetileg a kínai filozófia kutatója, és ebben a minőségében nem volt nehéz rátalálnia egy kétezer-kétszáz év előtti előzményre. Krisztus előtt kétszáz évvel a kínai császári udvarban külön tudományág volt a Li, azaz a számítás és a rend tana, amelynek tudói igen nagy fizetést kaptak az uralkodótól azért, hogy az égi jelenségekből bonyolult számításokkal kikövetkeztessék a jövőt, valamint az utat, melyet az uralkodóháznak követnie kell az üdvösséghez. A matematikát akkor is nagyobb becsben tartották a társadalomtudományoknál. Ahogy egy nagy bölcs mondta tanítványának, a számok tudnak beszélni, a beszéd viszont nem tud számolni. Lenowitz ezt nem is cáfolja, csak azt tekinti bajnak, ha a matematikát nem arra használják, amire való. A közgazdászok ellen sincs kifogása, csupán helyteleníti, ha jósnak tekintjük őket.