„Isten azzal a feltétellel adta az embernek a szabadságot, hogy szüntelen résen kell lennie” – idézi John Philpot Currant, a felvilágosodás korának ír politikusát az American Conservative hasábjain Sheldon Richman, az Államnélküli Társadalom kutatóközpont kuratóriumának elnöke.
Cikkében Jacob T. Levy eszmetörténész Racionalizmus, Pluralizmus és Szabadság című könyvét ismerteti, amelyben a szerző bizalmatlanul tekint mind az államra, mind a számtalan intézményre, az egyházaktól a családokig és a helyhatóságokig, mert úgy látja, hogy mindegyik hajlamos az egyén szabadságát korlátozni, mégpedig a szükséges mértéken túl is.
A racionalisták az államtól várják a védelmet a helyi hatalmasságokkal szemben, a pluralisták pedig az állammal szemben a helyi közösségek és intézmények oltalmába helyeznék az egyént. Hozzátehetnénk, hogy persze nem csupán két szint van a társadalmakban, például az egyházakon belül is felvetődik ugyanez a kettősség, vagy az államszövetségek esetében a szövetség és a nemzetállamok között is hasonló konfliktus lehetséges. Van, aki például az Európai Uniótól vár védelmet a maga államával szemben, s van, aki fordítva.
A könyv és a recenzió is részletesen ismerteti az iskolai történelemkönyvekből is jól ismert példákat, az abszolút monarchiák kialakulását, s velük szemben a szerzett jogok védelmét szolgáló alkotmánykezdemények létrejöttét, majd a felvilágosodás nagyjainak két csoportját, amelyek közül az egyik a felvilágosult államközponttól várta a jogok érvényesítését a visszahúzó részérdekek képviselőivel szemben, a másik pedig a központi hatalom korlátozásában látta a szabadság biztosítékát.
A mai világban Richman a franciaországi muszlim-kérdés kezelésében lát jó példát a dilemmára. Amint a Metazinban is olvasható volt, Franciaországban törvény tiltja a hidzsábot és a burkát, az arcot is takaró muszlim női viseleteket – mármint nyilvános helyen. Ez nyilvánvalóan sérti a vallásszabadság elvét – mondaná a pluralista. A racionalista viszont azzal érvelne, hogy a muszlim nőknek csak ez az állami szigor teszi lehetővé, hogy ne viseljék a fátylak ezen változatait, mivel saját közösségük nem engedné meg nekik, hogy fedetlen arccal jelenjenek meg idegenek előtt.
A racionalisták szemében az állam védi meg az embereket a kiskirályoktól, a pluralisták szerint viszont az emberek a sokféle államtól független intézményben keresnek védelmet az arctalan állami bürokratákkal szemben. A centralizálók szerint a pluralizmus megkülönböztethetetlen a felfordulástól, és nagyobb teret nyújt az egyenlőtlenségek kialakulásának. Richman azonban úgy látja, hogy aki az államtól reméli a tökéletes rendet, az illúziókat kerget. Igaz, a helyi intézmények sem adhatnak tökéletes megoldást, vagyis mindkét félnek igaza van a másik bírálatában. Mindkettő könnyen túlterjeszkedhet legitim hatókörén, és szükségtelenül csorbíthatja az egyén szabadságát. Már éppen elismerően állapítanánk meg, hogy az anarchista Richman milyen tárgyilagos, amikor a kétfajta megközelítés változó, a körülményekhez igazodó kényes egyensúlyát ajánlja megoldás gyanánt. De végül csak megjegyzi, hogy ha eközben valamerre tévedni kell, akkor inkább ne a központi állam javára tévedjünk, mert a helyi kiskirályok kilengéseivel szemben békés magánszervezetek védelme is hatásosnak bizonyulhat. Végső soron arra a következtetésre jut, hogy akárhogy állítjuk is össze a központi hatalom, illetve a nem állami intézmények hatáskörét, szüntelenül résen kell lennünk, ha óvni akarjuk szabadságunkat. Hogy erre képesek vagyunk-e, abban Richman nem biztos.