„A nácizmus főszereplőivel kapcsolatban elfogadhatatlannak számítana az efféle lágyság” – olvassuk a Guardianben Donald Rayfield történésztől. A recenzió Sheila Fitzpatrick nagy sikerű könyvét ismerteti, amelyben számos új kutatási eredmény került a nyilvánosság elé a szovjet történelem legsötétebb időszakainak főszereplőiről.

Rayfieldnek már a könyv címe sem tetszik. Fitzpatrick ugyanis „Sztálin csapatáról” ír, habár a könyv bevezetőjében az ennél alig elmarasztalóbb „gang” szót is felajánlja (amit bandának is, csapatnak is, csoportnak is fordíthatnánk). Márpedig a recenzens szerint ezek túlságosan barátságos kifejezések ezekre a tömeggyilkosokra, már csak azért is, mivel egyáltalán nem alkottak csapatnak nevezhető közösséget, annál is kevésbé, mivel maguk is közreműködtek a negyven-ötven fős csoport felének kiirtásában. Rayfield maga is kutatója a témának, és könyvének címében Sztálinról és hóhérairól ír.

A recenzens elismeri, hogy Fitzpatrick könyve sok újdonságot tartalmaz, és ezt részben a szerencsének tulajdonítja: a történésznő Lunacsarszkij kulturális népbiztosról gyűjtött anyagot, és így sikerült korábban ismeretlen dokumentumokra bukkannia a levéltárakban. Kifejezetten Fitzpatrick személyes érdeme viszont, hogy nagy szorgalommal kutatta fel és bírta szóra a Sztálin környezetéhez tartozó emberek leszármazottait.

Csakhogy, bár Rayfield nem mondja ki nyíltan, mégis mintha úgy vélné, hogy kollégája helyt ad a sztálini korszak két nagy mítoszának, hogy tudniillik Sztálin nyerte meg „a nagy honvédő háborút”, illetve hogy embereivel együtt igen hatékonyan intézte az államügyeket. Rayfield részletesen cáfolja e két mítoszt, és ennek az adott helyzetben nemigen lehet más mondanivalója, mint hogy Fitzpatricket elmarasztalja ez ügyben. Sztálin köztudomásúlag az ésszerűtlen véráldozattal járó műveletek és a teljes bénultság között ingadozott a háború idején, és az önzetlen amerikai segítség mentette ki a bajból – írja Rayfield. Nem említi, hogy a mérleg másik serpenyőjében ott van a teljes gyáripar keleti áttelepítésének részletesen előkészített terve, márpedig végül is ezt tette lehetővé, hogy a német–szovjet háború harmadik évére Oroszország nyomasztó anyagi fölénybe kerüljön. Nem kétséges azonban, hogy államszervezési szempontból nem tekinthetők ésszerűnek a terror embertelen intézkedései, még ha nyilván segítettek is fenntartani a rendszer szempontjából oly fontos rettegést. 

Reyfieldnek az sem nyerte el a tetszését, hogy a „csapat” tagjai a könyvben tehetséges, államvezetésre alkalmas embereknek látszanak. Ezzel szemben kifejezetten gyenge képességűnek tartja őket, és Vorosilov marsallt idézi, aki a nagy terror idején azzal nyugtatta meg a másik tompaagyúnak ismert hadvezért, Bugyonnij marsallt, hogy „csak az okosokat viszik el”. Szánalmas alaknak tekinti valamennyit, és megemlíti, hogy Sztálin némelyiküket egyenesen feleségük deportálásával tartotta sakkban – nem mintha nem rettegtek volna tőle amúgy is. Hitler emberei sokkal inkább csapatot alkottak, és a diktátor nem is irtotta ki a társaság felét, mégsem merne senki oly megértően írni róluk, mint Fitzpatrick a szovjet diktátor embereiről. Erről Rayfieldnek Varlam Salamov jut eszébe, aki húsz évet töltött a kolimai lágervilágban, és megrázó könyvében megemlíti, mennyire meghunyászkodtak az emberek egy-egy tökéletesen tanulatlan és durva NKVD-tiszt előtt. Fitzpatrickra ez persze nem vonatkozik, az ő esetében Rayfield arra gyanakszik, hogy túlságosan közel került a sztálini hóhérgarnitúra leszármazottaihoz, akik a szerető családapák jó emlékét őrzik és adják tovább. Az ilyesmi nagy kísértés a beleérző módszertant követő történésznek – állapítja meg Rayfield, de arra figyelmeztet, hogy a szerető rokonok egytől egyig hazudnak. A náci haláltáborok parancsnokai is szerették gyerekeiket és Schubert zenéjét hallgatták. Sztálin embereit Rayfield a komodói sárkányhoz, ehhez a nyálában lévő baktériumokkal ölő nagytermetű hüllőhöz hasonlítja: „csókjuk és harapásuk egyaránt halálos volt”.