„Erős bennünk a késztetés, hogy ismeretlenekre büntetést mérjünk, és ezt a hajlamunkat mértéktelenül felnagyítja az internet” – olvassuk Brian Resnicktől a VOX magazinban.
Az egyik legnagyobb médiavállalat, az IAC kommunikációs igazgatójának, Justine Succónak három évvel ezelőtt csupán 170 követője volt az interneten. Amíg egyetlen bejegyzésre hirtelen több tízezer dühödt elítélő reagálást nem kapott. Dél-Afrikába készült éppen, és a repülőtéren még sebtében azt a twitter-bejegyzést tette fel az internetre, hogy reméli, nem kap majd AIDS-t. „De nem, hiszen fehér vagyok” – tette hozzá. Mire megérkezett, kiderült, hogy övé a legnagyobb twitter-forgalom a világon. A New York Times annak idején megírta, hogy a hölgy élete és karrierje ezután egyetlen év alatt kisiklott.
De vajon miért vetette rá magát Succóra ekkora tömeg? Resnick szerint az üzenetek küldői magukban akartak jó érzést kelteni. Nichola Raihani, a londoni UCL egyetem kísérleti pszichológusa azt fejtette ki a szerző érdeklődésére válaszolva, hogy az emberi agy jutalmazza a mások megbüntetését. Első megközelítésre furcsa dolog ez, mivel az ismeretlen emberek megbüntetésével ellenségeket szerzünk magunknak, ez pedig veszélyezteti túlélésünket. Más élőlényeknél ez nem is fordul elő. Még a csimpánzoknál sem, akik a legközelebb állnak hozzánk genetikailag. Sőt, általában sem éreznek erkölcsi felháborodást. A pszichológiai és neurológiai kísérletek azt igazolják azonban, hogy az ember viszont még a kompenzációval szemben is a büntetést választja, ha mások által másokkal szemben elkövetett igazságtalanságról van szó. Ha a kísérletben pénzt osztanak el igazságtalanul, akkor a külső szemlélők többsége nem azt választja, hogy a megrövidített fél kapja meg, ami neki jár, hanem hogy büntessék meg az elkövetőt. Ha viszont maga is érintett, akkor a kompenzáció mellett foglal állást.
A szerző és az általa idézett pszichológus, Oriel Feldman (aki egy ezzel kapcsolatos New York-i kísérletet irányított), felettébb csodálkoznak ezen, pedig kézenfekvő lehet a magyarázat, hogy ilyenkor az erkölcsi felháborodást felülírhatja az ésszerű megfontolás és a közvetlen anyagi érdek. Ezzel szemben Feldman úgy gondolja, hogy ha a sérelem elvont jellegű, mert másokat érint, akkor a begyakorolt reakciót váltja ki, ha ellenben személyesen érint bennünket, akkor „árnyaltabb gondolkodást eredményezhet” (csak az nem világos, hogy miért nem még mérgesebb választ). Bizonyított tény azonban, hogy érdektelen megfigyelők esetében a jutalmazásért felelős idegpályák aktiválódnak, valahányszor az illetők büntetést rónak ki egy-egy igazságtalanság elkövetőjére. Jillian Jordan, a Yale Egyetem kutatója azzal magyarázza ezt a genetikai örökséget, hogy a büntetés révén az ember a saját megbízhatóságáról állít ki bizonyítványt. Ha elítélem a másik erkölcstelenségét, akkor magam nyilván jobb vagyok nála, és a többiek megbízhatnak bennem. Jordan és kollégái a szokásos büntetés-kísérletet új elemmel kombinálták: utóbb megkérdezték a résztvevők véleményét a társaikról, és kiderült, hogy megbízhatóbbnak tartják azokat, akik büntetést róttak ki az igazságtalanság elkövetőjére. Sőt, közvetlenül is sikerült bizonyítani, hogy az „igazságtevők” e magatartással önnön megbízhatóságukat akarták demonstrálni. Amikor ugyanis alternatív lehetőséget kaptak, például jótéteménnyel is kifejezhették erkölcsösségüket, akkor hajlamosak voltak nem a büntetést választani. Az interneten persze a legkézenfekvőbb és azonnal életbe léptethető reakció az elkövető megszégyenítése. Egyúttal még azt az elégtételt is megkaphatjuk általa, hogy részei vagyunk egy hatalmas tömegnek, amely hozzánk hasonlóan cselekszik – és az ezzel járó jó érzés szintén evolúciós örökség. A kutatók megfigyelték azonban, hogy ha nem kell azonnal válaszolni, akkor csökken a büntető válaszok gyakorisága. Ennek megfelelően Resnick azt javasolja, hogy mielőtt megnyomnánk a „küldés” gombot, várjunk egy percet.