„Johnson megállapítása nemcsak hogy helytálló, hanem úgy kellett, mint egy falat kenyér” – olvassuk a Daily Mailben Adam LeBortól, aki a demokrácia első éveitől kezdve vezető londoni lapokat tudósított a magyarországi változásokról, és legjobb tudomásunk szerint ma is Budapesten él.

Johnson kijelentését természetesen hatalmas felzúdulás fogadta, hiszen az Európai Uniót bármilyen értelemben összefüggésbe hozni Hitlerrel és népirtó rendszerével a lehető legsúlyosabb sértés. Ezt LeBor sem tagadja, de azt állítja, hogy ettől még igaz. És mindjárt megjegyzi, hogy Johnson Napóleont is az eszmei elődök között említi, s már ebből is világos, hogy nem hasonlítja a mai európai demokráciák integrációját Hitler tömeggyilkos és háborús diktatúrájához. Európa egyesítését mások is megpróbálták, persze a saját égiszük alatt. Erre törekedett a kommunizmus is. Régebben pedig egy sor uralkodó, Nagy Károlytól a Habsburgokig és vetélytársukig, az Oszmán birodalomig. Abból persze, hogy Hitler egységes Európában gondolkodott, nem következik, hogy az európai egység minden formája kárhozatos. Például Hitler építette az első autópályákat, Boris Johnson mégsem javasolja, hogy hazája térjen vissza a tíz méter szélességű országutakhoz.

LeBor azonban nem csak úgy általában beszél az Európai Unióról, hanem azt kárhoztatja, hogy német túlsúly érvényesül benne, és azt állítja, hogy ez egyenes összefüggésben van a náci szakértők terveivel. Mint személyes kutatásai alapján bemutatja, a háború utolsó évében náci katonai vezetők és a nagyipar képviselői tanácskozást tartottak arról, hogy a megnyerhetetlen háború után Németország gazdasági téren váljon Európa vezető erejévé. Egy francia kém jelentette a helyszínről, hogy egy Scheid nevű SS Obergruppenführer közlése szerint a kormányzat nagy összegeket telepít külföldre, amelyek segítségével „erős német birodalom építhető ki a vereség után”. Walther Funk gazdasági miniszter és a Reichsbank elnöke pedig már 1940-ben felvázolta az „Európa gazdasági átszervezése” című tervet.

LeBor úgy fogalmaz, hogy az európai integráció igenis emlékeztet erre a tervre. „Azzal a különbséggel, hogy lopás útján kényszerítették ki, nem háborúval és népirtással.” Elismeri, hogy az integráció stabilizálta Európát és előmozdította a szabad kereskedelmet. A pénzügyi integráció azonban az eredeti náci tervekre emlékezteti, amelyekben Funk egyetlen nagy gazdasági egység létrehozását vázolta fel, éspedig a német márka fokozatos térhódításával. Mármost LeBor úgy látja, hogy az euró bevezetésével német pénzügyi túlsúly érvényesült, és a német pénzpolitikai felfogás erőltetése súlyos nehézségeket okozott a dél-európai gazdaságoknak. Funkot 1957-ben bocsátották szabadon, miután Nürnbergben háborús bűnösnek minősítették, és LeBor szerint, ha 1960-ban meg nem hal, biztosan üdvözölte volna a közös pénz, az euró létrejöttét, mivel ez szentesítette a német túlsúlyt az európai kontinensen.

Persze nem világos, hogy emiatt miért kellene Nagy-Britanniának kilépnie az Unióból, hiszen nem tagja az euróövezetnek, sőt, elérte, hogy soha ne kelljen bevezetnie az eurót, ha csak meg nem gondolja magát. De végül is LeBor nem is mondja kifejezetten, hogy a Brexit híve lenne, csak éppen mellékesen jegyzi meg, hogy a júniusi népszavazáson a brit szuverenitás visszaszerzéséről lesz szó – ami persze tény, hiszen a tagállamok a közösség javára lemondanak szuverenitásuk bizonyos elemeiről. Mivel azonban a közös pénzt tekinti a gazdasági nehézségek, a növekvő szegénység, illetve létbizonytalanság fő okának, LeBor végső soron a szélsőjobboldal előretörését is a monetáris unió számlájára írja „Oslótól Athénig” – habár Norvégia nem tagja a monetáris uniónak, de még az Európai Uniónak sem. LeBor riasztónak tartja, hogy miután az integráció fokozása súlyos nehézségeket okozott, a döntéshozók válaszul egyre többet adagolnak abból, ami a bajt okozta, egyre több ellenőrzési lehetőséggel ruházzák fel az eurokratákat, „a válság közvetlen felelőseit”, és most a költségvetési és a politikai unió felé igyekeznek tovább lépni. „Pontosan, ahogy Walther Funk megálmodta 1940-ben.”

LeBor Facebook-oldalán is hivatkozik a cikkre, és az egyik hozzászóló megjegyzi, hogy de hiszen az eurót a franciák követelték ki a németek vonakodása ellenére (a német egyesülésért cserébe, hogy a márka egyeduralmát megelőzzék). LeBor elismeri, hogy ez jó ellenvetés, de megjegyzi, hogy az átváltási árfolyam viszont a németek dominanciáját mozdította elő.