„Az internet eredetileg azért jött létre, hogy a tudósok könnyebben kapcsolatot tarthassanak egymással, és ingyen megoszthassák egymással kutatási eredményeiket. Mi szükség volna az idejétmúlt és drága folyóiratokra?” – írta novemberben Robert Cookson a Financial Times hasábjain.
Mint Coockson felidézte, az internet-kor hajnalán, 1995-ben a Forbes elemzői azt jósolták, hogy az akadémiai folyóiratkiadók az elsők között esnek majd a világháló áldozatául. Logikus gondolat, hiszen az internet elvben feleslegessé teszi a tudományos ismeretek profitorientált közvetítését és a nyomtatást is. A nagy folyóiratok tudományos szerkesztőbizottsága nem kap fizetést, a folyóiratokban publikáló szerzők és a kéziratokat értékelő tudósok mégúgy sem. A publikációs folyamathoz az internet korában nincs nagy szükség a nyereségorientált közvetítésre. Meglepő módon mégis virágzik az akadémiai kiadók piaca. A legnagyobb folyóirat-kiadó, az Elsevier nyeresége megnégyszereződött az elmúlt két évtized során és a kiadók nyereségkulcsa olykor a negyven százalékot is eléri – ekkora profitrátát még gazdasági ágazatokban is gyakorlatilag lehetetlen elérni.
A jelenség számos tudóst felháborít, egy kanadai professzor egyenesen az információs társadalom oligarcháinak nevezte a kiadókat. Aláírásgyűjtés is indult, ám eleddig mindhiába. A nyereségorientált kiadók monopóliumát egyelőre az ingyenesen elérhető folyóiratok sem tudták letörni: mivel a tudományos életben a leginkább elismert, magas „impakt faktorú”, nagy múltú és presztízsű folyóiratokat a vezető kiadók birtokolják, aki teheti, itt publikál, és nem az egyelőre kevésbé ismert és elismert „open access” kiadványokban.
A helyzet abszurditását jól mutatja, hogy miközben a szerzők nemcsak ingyen adják kézirataikat, de egyenesen lemondanak minden szerzői jogról a kiadó részére, elvben megtarthatják ugyan a dolgozat feletti jogaikat és szabadon közzétehetik az eredményeiket, ám a kiadók ebben az esetben jelentős – jellemzően 500-5000 dollár összegű – ellentételezést kérnek a tanulmány publikálásakor. Ami bizarr, hiszen a kutatások jelentős részben közpénzből készülnek. A helyzet hovatovább odáig fajult, hogy újabban a nagyobb kutatási ösztöndíjakba eleve beépítik a folyóirat-előfizetés költségét. Így jár el a European Research Council, az EU legfőbb kutatási szervezete is, ami lényegében azt jelenti, hogy a közpénzből létrejövő kutatások eredményeit publikáló kiadók jelentős EU-pénzekhez jutnak.
A kiadók olyan drágán mérik az előfizetést, hogy már a nagy amerikai magánegyetemek is csak nehezen engedhetik meg maguknak. A kutatók pedig partizánakciókra kényszerülnek, ha nem tudnak tanulmányonként minimum 30 dollár letöltési díjat fizetni: a tudományos publikációknak az illegális fájlcserélőkhöz hasonló feketepiaca alakult ki (amely ellen persze a szerzői jogaikat védő kiadók minden eszközzel fellépnek). Az ingyenes terjesztés megakadályozása érdekében az Elsevier nemrég megvásárolta a Social Science Research Network portált is, amelyen a kutatók publikálás előtti, szerkesztetlen változatban tették elérhetővé tanulmányaikat, vagyis a „tudománykalózok” mozgástere minden bizonnyal tovább szűkül.
A partizánakciók azonban aligha lesznek képesek letörni a kiadói monopóliumokat, és nem fogják tudni olcsón hozzáférhetővé tenni a tudományos eredményeket. Ehhez kormányzati fellépésre van szükség. Az amerikai szenátus illetékes bizottsága már jóvá is hagyta a törvénytervezetet, amely előírná, hogy a közpénzből készült kutatásokat mindenki számára ingyen elérhetővé kell tenni. Hasonló javaslatot fogadott el az EU Versenyképességi Tanácsa is.