Az alproletariátus gyújtogat Franciaországban. Mit csinál közben a kommentariátus? Igazolva látja magát. Ők előre megmondták. De a régi ráolvasások nem fognak az új bajokon.

Lepusztult, gettósodott lakótelepek. Munkanélküli fiatalok, akiknek semmi esélyük állást találni. Kézenfekvőnek látszik, hogy nagyszabású szociális programokkal kellene megelőzni a zavargások megismétlődését. A politikusok ígérnek is fűt-fát. De közben tudják, hogy a hagyományos szociálpolitika inkább része, mintsem megoldása a problémának.

Itt a ragyogó alkalom a szabad piac híveinek, hogy fölkínálják a szokásos receptet. „A jó hír az – írja a Wall Street Journal szerkesztőségi cikke –, hogy a bajoknak van ellenszere: liberalizálni kell a munkaerőpiacot, csökkenteni az adókat, megreformálni a nyugdíjrendszert, és kiszabadítani a gazdaságot a szakszervezetek béklyójából. A rossz hír pedig az, hogy a szer alkalmazása kulturális akadályokba ütközik. De nem a dühös moszlim fiatalok oldaláról. A francia társadalom állásban lévő része nem akarja feladni államilag szubvencionált életformáját.”

A másik – ha nem is a gyakorlatban, de a közönség megnyugtatására – bevált recept: egy kis multikulturalizmust adagolni a szociálpolitikához, vagy akár a piacpárti gazdaságpolitikához. Ennek Franciaországban az a különös varázsa, hogy eddig gyanús angolszász dolognak számított, ami nem illik össze az egy és oszthatatlan köztársaság eszméjével.

A kis dózisban szedett multikultit javallja a társadalmi mozgalmak nagy szociológusa, Alain Touraine a Le Monde-ban megjelent cikkében. A szociológus maga is az állampolgári identitás elsőbbségének a híve, s büszkén vállalja, hogy annak idején helyeselte a moszlim fejkendő betiltását az iskolákban. Ellenzi a „communautarisme”-ot – hogy a kisebbségek saját közösségeket alkossanak. De szükségesnek tartja az egyéni kulturális jogok elismerését – hogy „mindenkinek tiszteljék a kulturális hovatartozását”, különösen a vallását.

„Nem lehet többé úgy gondolkozni és cselekedni – írja Touraine –, mintha Franciaország az egyetemes értékek letéteményese volna, s ezek nevében joga lenne alacsonyabb rendűként kezelni mindenkit, aki nem felel meg a nemzeti ideálnak. Amikor a franciák elképzelik magukat, hamis tudat rabjai. A társadalom ezért nem nyitott a társadalomtudományok eredményeinek befogadására, pedig csak a tudományos elemzések segítségével lehet túllépni a kirekesztés, a közösségi bezárkózás és az elnyomás ördögi körén.”

De a társadalomtudományi receptek eddig sem külön-külön, sem egymással kombinálva nem váltak be. A francia bajok, amelyekre külföldi gyógyszert írnának fel, valójában nem francia bajok. A franciaországi zavargásokat azokban az országokban is rossz ómennek tekintik, ahonnan a franciák esetleg behoznák a gyógyszert.

„Az igazság az – írja Olivier Roy francia iszlámkutató –, hogy ez az erőszak sem nem moszlim, sem nem francia. Annak az osztályok alatti kultúrának az átmeneti lázadásával van dolgunk, amely Párizstól Londonig, Londontól Los Angelesig és annál is messzebbre terjed.”

„Nézzék csak meg a képeket az újságban – szólít fel Roy. – Ezek a fiatal férfiak ugyanazt a csuklyás melegítőt viselik, hasonló zenét hallgatnak és szlenget használnak, mint Los Angeles-i és washingtoni megfelelőik. Ellentétben azzal, amit sok liberális követel, a multikulturalizmus, az eltérő kultúrák iránti nagyobb tisztelet nem old meg semmit. Ezek a dühös fiatalok szinte teljesen kiszakadtak eredeti kultúrájukból.”

A francia iszlámkutató kulturális, de nem moszlim vagy francia keretben értelmezi a zavargásokat. A PINR nemzetközi konfliktuskutató intézet elemzője, Federico Bordonaro a lázadás nem-politikai jellegére mutat rá: „Az erőszakcselekményekben résztvevő bandáknak nincs felforgató politikai céljuk, valójában semmiféle politikai céljuk nincs.” Ezért az elemző szerint nem várhatnak támogatást más politikai tényezőktől.

Nem is kapnak, a franciák túlnyomó többsége a lázadók elleni kemény fellépést szorgalmazza. A rendbontók aligha érdemelnek rokonszenvet. De ez még nem magyarázza azokat a gyűlölködő reakciókat, amelyeket a magyar sajtóban lehet olvasni.

A szegények orvosából lett konzervatív kultúrkritikus, Theodore Dalrymple gúnyolódásában több együttérzés bujkál, mint mint némely magyar kolumnista szavaiban, aki pedig nem tartja magát konzervatívnak. „Ha Nagy-Britannia az autólopás világbajnoka – írja a Spectatorban –, akkor Franciaország az autófelgyújtásé. De a francia társadalmi elmaradottság mellett szól, hogy a gyújtogatás kevésbé zavarja a francia burzsoáziát, mint a kocsilopás a britet. Franciaországban nem gyújtják fel senkinek az autóját, hacsak nem lakik legalább a szélén egy nyomornegyednek. Bármennyire szidja tehát a francia sajtó az emberevő brit liberalizmust, a brit társadalomban sokkal nagyobb az egyenlőség, mint Franciaországban, ahol viszont a bűnözés körzetesítésében járnak elől.”

A New Statesman kritikusa azt mondta az orvos-íróról, hogy „a szarkasztikus jobboldal lelkesedik érte, pedig a gondolkodó baloldalnak kellene olvasnia”.