„A baloldali radikalizmus a szocializmus aggkori betegsége” – parafrazeálja a Le Figaróban Pascal Bruckner filozófus Lenin híres pamfletjének címét (A „baloldaliság” a kommunizmus gyermekbetegsége).

Párizsban, a Place de la République-et, a Köztársaság-teret balos tiltakozók szállták meg, és „éjjel talpon” mozgalmuk közelebbről nem tisztázott tartalmú elégedetlenségnek és tiltakozásnak ad hangot. Bruckner szánalmasnak minősíti, hogy Hollande köztársasági elnök gratulált nekik s örvendezett azon, hogy − úgymond − a fiatalság összegyűl és vitatkozik. A tér tele van asztrofizikusokkal, szociológusokkal és büntetőjogászokkal, akik mind a szélsőbaloldali szellemi terror hatása alatt állnak, és ennek megfelelően egyetlen javaslatot sem fogalmaznak meg. Azon kívül, hogy a tiltakozást határidő nélkül folytatni kell. A radikalizmus mindig tehetetlenséget tükröz – állapítja meg a filozófus, aki a hetvenes évek elején maga is baloldali volt. Szerencsés esetben, ironizál Bruckner, a Place de la République idegenforgalmi látványossággá és exportra termelő intézménnyé válik: a külföld innen okosodhat ki arról, hogyan kell megbénítani egy országot egy kisebbség kedvéért.

Bruckner szerint úgynevezett értelmiségiek, sőt, szakértelmiségiek is azért tekintik a szélsőségeseket valamiféle felszabadító mozgalomnak, mert egy egész nemzedék nőtt már fel, amely nem ismerte az apai tekintélyt („a pátriárkát a nyuszipapa váltotta fel”). E fiatalok körében nem bűn, ha egy rendőrt félholtra vernek, hanem beavatási szertartás. A felnőtté válás szertartása az apa megölése volna, ezt helyettesíti most a rendőrök megdobálása, autójuk felgyújtása. Egyszóval a mai társadalom nemcsak a dzsihádisták személyében termel ki szélsőségeseket, hanem jó családban felnövő kamaszok személyében is. A társadalom azonban ma már nem tekintélyelvű, ezért a tekintély utolsó maradványai, a rendőrök ellen kell fordulni.

A köztársasági elnök eközben arról szokott beszélni, hogy a helyzet javul, és nem veszi észre, hogy mindenki pipogyának tartja. A tüntetőknek a hatalom tétlensége azt üzeni, hogy joguk van gyújtogatni és rombolni. A belügyminiszter nem hajlandó a romboló fiatalok ellen vízágyút bevetni, mert őt ez Pinochet Chiléjére emlékeztetné, holott a negyvenhárom évvel ezelőtti chilei katonai hatalomátvétel során tűzfegyvert vetettek be, korántsem vízágyút. Inkább közelharcba küldi a csendőrséget, ami sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Brucknert nem lepné meg, ha a csatározásokban felhevülő tiltakozók, akik persze az égvilágon semmit sem fognak elérni, tehetetlenségükben terroristává válnának, mint elődeik a hetvenes évek Olaszországában vagy Németországában.

Még az sem lepné meg, ha muszlim terroristákkal fognának össze. A szélsőbaloldal elvesztette eszményképét, az ipari proletariátust, mert a munkásságból középosztály lett. Elvesztette az antiimperialista harmadik világot, mert Kína, India, Brazília és fél Afrika a kapitalizmust választotta. Rendszertagadónak egyedül a radikális iszlám maradt a színen. És ez nem puszta spekuláció: az angliai trockisták Szocialista Munkáspártja már meg is fogalmazta, hogy „bizonyos körülmények között még retrográd muszlim erőkkel is” hajlandó összefogni, hogy „megrendítse a kapitalista erődöt”.  A mérsékelt baloldal, amelynek ezt az irányzatot ki kellene szorítania, maga is a szélsőséges eszmei terror hatása alatt áll, és ez önmagában is megmagyarázza, miért veszít teret.