„Nemzeti pszichózisban, posztbirodalmi stressz szindrómában szenvedünk” – olvassuk Andrew Brown brit publicista cikkét a Boston Globe-ban.

A brit EU-ellenes politika és érzelmek okait boncolgató cikkekkel Temzét lehetne rekeszteni. A leggyakoribb magyarázatok között a brit társadalom centralizáció-ellenessége és erős patriotizmusa, a globalizáció mellékhatásai, az EU strukturális hiányosságai, az elitellenes populizmus térnyerése és a bevándorlási válság szerepelnek. Brown elismeri, hogy mindezeknek komoly szerepük van a Brexit népszerűségében. Hozzáteszi, hogy az elszakadáspárti érvelés népszerűségéhez hozzájárult továbbá a média kínos kiegyensúlyozottság-komplexusa, aminek köszönhetően az elfogulatlanságra törekvő sajtó sokszor tárgyilagosan számol be a Brexit-pártiak érveléséről, és még a csúsztatásokat sem cáfolja, nehogy részrehajlással vádolják. Megjegyzi továbbá, hogy a baloldal válságának is szerepe van az EU-ellenesség térnyerésében.

Brown a legfőbb oknak azonban mégsem ezeket tekinti, hanem a brit birodalmi múlt feldolgozatlanságát. A britek még ma is nosztalgiával gondolnak vissza a gyarmati múltra. Még a nyilvánvalóan nehéz időszakokat is rózsaszín ködön keresztül szemlélik, amit jól illusztrál, hogy a mai britek 51 százaléka szerint a második világháború végén jobb volt az élet, mint ma, és mindössze 27 százalék gondolja ennek ellenkezőjét. A britek többsége az elmúlt hét évtized békéje és jóléte ellenére visszasírja a birodalmi időket.

Más szóval, a mai napig nem tudták feldolgozni a brit gyarmatbirodalom végét – véli Brown. Nagy-Britannia 1956, a szuezi válság óta egyáltalán nem számít tekintélyes világhatalomnak, inkább csak az Egyesült Államok jobb kezének. Sem katonai, sem gazdasági értelemben nem tekinthető jelentős önálló geopolitikai szereplőnek. A brit nemzeti identitás azonban továbbra is a birodalmi múltra épül, és ezen az európai integráció mit sem tudott változtatni.

Hiába biztosított a brit gazdaságnak piacot és békét a britek számára, a többség az EU-t a szuverenitás korlátozójának tekinti, sőt mintha még a birodalmi státusz elvesztését is Brüsszelnek rónák fel. Az európai piacnyitás és globalizáció vesztesei, az ipar kiszervezése miatt a munkaerőpiacról kiszoruló munkások a bevándorlásért és a gyárak bezárásáért hibáztatják az EU-t. A szintén kilépéspárti jobboldali elit pedig azt reméli, hogy az EU-n kívül még inkább érvényesülhet a neoliberális szabadpiaci kapitalizmus.

Hiába az egymással ellentétes érdekek, a nacionalizmus áthidalja az EU-ellenes rétegek közötti szakadékot – véli Brown. A kilépés ellenzői érdekekre és értékekre hivatkoznak, míg a Brexit-kampány az érzelmekre, mindenekelőtt a nemzeti érzésre. Brown írását áthatja a pesszimizmus. Nem mondja ki, hogy ő maga a bennmaradás híve, de efelől az olvasónak nem lehet kétsége. Azt sem mondja ki, hogy a kilépni vágyók győzelmére számít, de cikkét mindvégig rossz előérzet hatja át. Amikor ezt a szemlét közzétesszük, még nem tudjuk, beválik-e a jóslat.