„Úgy látszik, időnként nem árt a nemzeteknek egy-egy háború” – olvassuk a kifejezetten provokatív megállapítást a Foreign Policy magazinban a Metazin régi ismerősétől, Stephen M Walt harvardi professzortól.
Walt siet megnyugtatni az olvasót: persze, hogy nem akar ő háborút senkivel. Csak éppen megállapítja, hogy a hosszú békés időszakok ártani szoktak a társadalmak stabilitásának. A mai világpolitika szembeszökő vonása, hogy a politikai egység a legkülönbözőbb régiókban és országokban felbomlóban van, vagy máris a múlté. A Közel-Kelet a legnyilvánvalóbb példa: az arab tavasz óta, vagyis öt éve véres háborúk dúlnak számos arab országban, Európában csökken az Unió népszerűsége, Nagy-Britanniában a kilépéssel párhuzamosan érlelődik Skócia kiválása, az Egyesült Államokban egyre mélyül a szakadék a két nagy politikai tábor között, az egyes táborokon belül pedig lázadás ütötte fel a fejét az elitek ellen.
Magyarázatokban nincs hiány. A globalizáció felgyorsította a változásokat, veszélybe sodorta a bevett kulturális normákat, emberek millióit szorította a margóra. A kormányok nem tettek semmit, hogy fékezzék a jövedelmi olló tágulását. A digitális forradalom és a kábeltévé térhódítása lejjebb szállította a belépési küszöböt az információ világába, ennek következtében a legképtelenebb elméletek is nagy tömegeket érnek el, illetve egyre durvul a közbeszéd.
Walt nem állítja, hogy mindezekben a magyarázatokban ne lenne valami. De sokkal fontosabbnak tekinti a béke hatását a társadalmi folyamokra. Ezt a hipotézist húsz évvel ezelőtt jelentette meg az International Organization című tudományos folyóiratban Michael Desch politológus. Igaz, már ő is elődök sokaságára hivatkozott. A háború, vagy legalább is a nemzetközi konfliktus veszélye hozta létre az erős államot és fejlesztette ki a hazafiságot. Ennek következtében látványosan enyhültek a társadalmakon belüli ellentétek. Desch feltételezi, hogy a hosszú béke viszont ellentétes hatással jár. Ennek megfelelően a napóleoni háborúkat követő békés korszak rovására írja a 48-as forradalmi hullámot, illetve az észak-amerikai államszövetséget fenyegető veszélyek elmúltának számlájára írja a polgárháborút. A két világháború ellenben egyesítette a nemzetet. Igaz, hasonló hatással jár a hidegháború is. Desch meg is állapította, hogy a hidegháború volt a „tökéletes veszély”. Nem követelt véráldozatot, de éppen elég veszélyes volt ahhoz, hogy egyesítse az amerikai társadalmat. Húsz évvel ezelőtt Desch elég pontosan megjósolta, hogy a hidegháború elmúltával hol fordulnak egymás ellen az emberek olyannyira, hogy az államuk veszélybe kerül. Elsősorban az etnikailag vegyes területekre gondolt. Példaképpen Izraelt, Szíriát, Jordániát, Afganisztánt, Fekete-Afrikát és Dél-Afrikát nevezte meg. Walt szerint az előrejelzés nem volt tökéletes, de pontosabb volt Fukuyama híres elméleténél, amely szerint a liberális demokrácia végleg győzelmet aratott, illetve Huntington víziójánál is, amely általában a civilizációk háborúját vetítette előre.
Igaz, a terrorizmus sokat változtatott biztonság-érzetünkön, de mivel annak esélye, hogy egy adott év során terrortámadásban halunk meg, egy a négymillióhoz – ez a veszély nem képes egységbe tömöríteni a társadalmakat.
Walt hajlik rá, hogy elfogadja Desch elméletét, s ebből az következik, hogy a külső fenyegetések tartós elhárításának megvan a hátulütője. Minél kevésbé kell tartanunk a külvilágtól, annál több ellenséget szerzünk magunknak a saját országunkban. Walt elveti a kézenfekvőnek látszó megoldást, hogy tudniillik keressünk akkor magunknak külső ellenséget. A háborúnál ugyanis nincs rosszabb. A békénél pedig nincs jobb, csak éppen megvannak az árnyoldalai. Ezt tapasztalják meg most az Európai Unióból kilépő britek.