„Az európai értelmiségi elit, kivált az elsöprő baloldali többség nagyon érti a módját, hogy választékos elítélő jelzőkkel bélyegezze meg azokat, akik nem tetszenek neki” – írja a Corriere Della Serában Ernesto Gali Della Loggia szociológiaprofesszor.

A fenti mondat azután kívánkozott a tollára, hogy elolvasta, mit írt a milánói napilapban Bernard Henry-Lévy a Brexitről. A francia filozófus kétségbeesetten állapította meg, hogy nem egy jobb európai integráció gondolata győzött a brit népszavazás eredményeképp, hanem „az európaiatlanság”, és ezt azzal hozta összefüggésbe, hogy azoknak a szava döntött, akiktől nem várható jó döntés. Galli Della Loggia tételesen fel is sorolja Henri-Lévy jelzőit: populisták, tudatlanok, kretének, Le Pen, Putyin és Trump többé-kevésbé tudatos követői, új reakciósok, alkalmatlanok, faragatlanok, szuverenisták.

Mármost az olasz szociológus szerint az ember szemét kiszúrja, hogy éppenséggel ez a fajta fensőbbséges megvetés ásott egyre mélyülő árkot az úgynevezett haladó értelmiség és a közvélemény egyre növekvő csalódott része között. Pontosan ezzel a felületes pökhendiséggel tették elviselhetetlenné magukat a haladó értelmiségiek. Della Loggia különösen a szuverenista jelzőn akadt fenn. Henri-Lévy írásában ennek a kifejezésnek megvető hangsúlya van, olyasfajta gyűlöletes embert jelent, akit nem érdekelnek a többiek, azt akarja, hogy hagyják békén, és félelemmel tekint mindenre, ami a nyugalmát megzavarhatja. Csakhogy az olasz szerző hazája alkotmányát idézi, amely a népet nevezi szuverénnek és persze korántsem megvetően. Eszerint végső soron nem a választottak, hanem a nép dönt a legfontosabb ügyekről, nem utolsó sorban az európai integráció irányáról, és ezt a szociológus nem nevezné nacionalizmusnak. Az európai népek lemondtak szuverenitásuk jelentős részéről, amikor megkötötték a maastrichti megállapodást, majd a lisszaboni egyezményt (habár az utóbbiról óvatosságból nem tartottak népszavazást, miután előzőleg a hasonló tartalmú Alkotmányszerződés elvérzett a holland és a francia népszavazáson). Mindazonáltal Della Loggia nem tartja abszurd ötletnek, hogy a nép véleményt mondjon az Európai Unióról. Egyébként Henri-Lévy korántsem tiltakozott, amikor olyan jóravaló férfiú írt ki népszavazást, mint David Cameron. Most azonban fel van háborodva, amikor mások, nála kevésbé vagy egyáltalán nem elfogadott politikusok vetik fel, hogy az ő hazájukban is legyen népszavazás. Ez utóbbi esetben „nyílj meg ég, a populizmus nyújtja felénk csápjait, és a demagógia lép a demokrácia helyébe”.

Európa értelmiségi elitje, elsősorban is a média-, a jogász- és a közgazdász elit külön világban él, egyrészt szorosan kötődik az államhatalomhoz, másrészt az Európai Unióból csepegtetett előnyökhöz, és nagyészt szemet hunyt az európai integráció gyengeségei, illetve erőltetett megoldásai felett. Engedelmesen simult bele a politikai korrektség és a „hivatalos európaiság” világába, amelynek magasságaiból mélyen le lehetett nézni a kívülálló többséget. Aki más véleményen volt, azt epés megjegyzésekkel intézték el, és ezzel csakis azt érték el, hogy egyre többen érezték magukat kitaszítottnak. Így állt elő a mai helyzet, amelyben az Európai Unió darabokban hever, fél Európa politikai rendszerei inognak, elitjeik pedig levegő után kapkodnak és legitimitás-hiányban szenvednek. „Mi mást mondhatnánk, mint hogy a demokrácia dalnokai elégedettek lehetnek.”