„Attól tartok, hogy a riói olimpiával kapcsolatos várakozásokat be fogja árnyékolni, ha a sportok királynőjét, az atlétikát az interszexuális atléták uralják” – olvassuk a Science of Sport webmagazin interjúját Joanna Harper sportorvossal, a NOB genderügyi tanácsadójával.

Az olimpiai szexteszt körül lezajlott viták a játékok előtti hónapokban jelentősen átírták a nemmegállapítás szabályait, és minden bizonnyal döntően befolyásolják az atlétikai versenyek eredményét.

Az olimpiákon közel öt évtizede szabályozzák a női versenyben való részvételt. A szabályozásra azért volt szükség, mert már az 1936-os berlini játékokon is felvetődött a gyanú, hogy egyes versenyszámokban férfiak indultak a nők között. Az olimpiai szexteszt során eleinte az elsődleges nemi jelleget vizsgálták, amely csak korlátozottan alkalmas a biológiai nem megállapítására. A rendkívül megalázó és pontatlan módszert a hatvanas években a kromoszómák vizsgálata váltotta fel. Csakhogy ez sem volt sokkal megbízhatóbb, hiszen, mint azt a versenyekből kizárt és valóságos kálváriát járt Maria José Martinez Patino esete is illusztrálja, előfordul, hogy a női testhez férfi avagy atipikus kromoszómapárok tartoznak. Az eset hatására a NOB és a Nemzetközi Atlétikai Szövetség áttért a tesztoszteronszint vizsgálatára. Caster Semenya botránya után egészen tavalyig a tesztoszteronszint döntött: a nők között csak az versenyezhetett, akinek tesztoszeronszint- koncentrációja 10 nmol alatt maradt literenként. Az atipikus szexualitású (hermafrodita, hiperandrogén) sportolók ezt műtéti beavatkozással (a le nem ereszkedett herék eltávolításávaI illetve gyógyszeres kezelés által) érhették el. A tesztoszteronszint jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a korábban verhetetlennek tűnő Semenya eredményei a kezelés hatására jelentősen romlottak, és legjobb ideje másodpercekkel nőtt.

Igen ám, de tavaly kiderült, hogy még a férfihormon-teszt is aggályos. A Nemzetközi Sport Döntőbíróság (CAS) Dutee Chand indiai futónő perében két évre felfüggesztette a tesztoszteron-vizsgálatot, mondván, a magas tesztoszteronszint nem minden esetben jár teljesítménynövekedéssel. Egyes interszexuális személyek szervezetében ugyanis hiába magas a tesztoszteron koncentrációja, a sejtek nem tudják felhasználni a hormont.

A jócskán a kvalifikációs időszakban hozott CAS-döntés eredményeképpen a riói olimpián a nők között indulhatnak olyan atléták is, akiknek tesztoszteronszintje magasabb, mint azt a korábbi szabályok előírták. A hormonszintek törlése óta Semenya is újra csúcsformában fut: az áprilisi dél-afrikai bajnokságon az egymás után alig fél órával rendezett 400, 800 és 1500 méteres versenyeket is fölényesen nyerte. Harper becslése szerint a 800 méteres női síkfutás nyolcas olimpiai döntőjébe Semenyával együtt akár öt interszexuális versenyző is bejuthat.

Harper (aki maga is profi atléta volt, mígnem nemváltó műtéten esett át, aminek következtében lecsökkent a tesztoszteronszintje, és leromlottak az eredményei) úgy véli, a jelenlegi helyzet tarthatatlan. A női emancipáció szempontjából nagyon fontos, hogy a nők is sportolhassanak, ám ez csak akkor lehetséges, ha a férfiaktól elkülönítve indulhatnak. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy világos kritériumai legyenek annak, ki indulhat a női versenyszámokban. A tesztoszteronteszt nem tökéletes, de egyelőre nincs jobb módszer. Alkalmazásából ráadásul nem következik, hogy a magas férfihormon szinttel élőket férfinak kellene tekinteni – csak éppen a női számokban nem indulhatnak, hacsak nem csökkentik művi úton a tesztoszteronszintjüket. „A sportsiker a nők számára az egyik legnagyobb kiugrási lehetőség. Ha komolyan vesszük a női egyenjogúságot, akkor erkölcsi kötelességünk biztosítani, hogy a nők is sikeresek legyenek a sportban” – véli Harper. Hozzáteszi, hogy a transznők látványos fölénye károsan hatna a transzneműek megítélésére is, és erősítené a velük szembeni előítéleteket.