„Az értelmiségiek, beleértve az egyetemi oktatókat, a véleményvezéreket és az agytrösztök szakértőit, mind szörnyszülöttek. Nem tiszteletlenségből mondom. Magam is értelmiségiként töltöttem életem zömét. Gyakran meg is kaptam, hogy public intellectual vagyok, amit persze leginkább úgy kell érteni, hogy közbotrányt okozó egyénnek, sőt közellenségnek tekintenek” – írja a Metazinból is ismert Michael Lind, a konzervatívból baloldalivá, pontosabban középutas ikonoklasztává lett publicista a Smart Set webmagazinban.
Lind korábban sem rejtette véka alá a haladó elittel szembeni ellenérzéseit. Legújabb cikkében az értelmiségellenes populizmus igazságát keresi. Az értelmiség az ipari forradalom előtt igen szűk réteg volt: lényegében az udvari és az egyházi írástudók tartoztak hozzá. Kizárólag olyan személyek, akik a közemberektől elszigetelten éltek, és többnyire a politikai elittel érintkeztek. A kapitalizmus és a nemzetállami bürokrácia megjelenésével egyre több egyetem jött létre, amely tömegesen kezdte képezni az értelmiséget. A modern értelmiség – beleértve a feltörekvő polgári családok sarjait és a felsőbb rétegek bohém ifjait – sok tekintetben különbözött az ipari forradalom előttitől, ám a köznéptől nem kevésbé különült el, mint az ókori mandarinok vagy a középkori papok – véli Lind.
A helyzet azóta sem változott – állítja a szerző. Az iskolázottság kiszélesedése ellenére az értelmiség ma is csak kis szelete az amerikai társadalomnak: BA diplomát is mindössze 10 százalék szerez, és közöttük is többségben vannak az elithez tartozó, városban élő szülők gyerekei. A nagyvárosi értelmiség nem csak földrajzi értelemben különül el az átlag amerikaiaktól, de értékrendszer és ideológia tekintetében is: individualistábbak és zömében kozmopolita szellemiségűek. Ennek oka Lind szerint az, hogy a tudomány és a művészet univerzális értékeket képvisel, az akadémia pedig természete szerint kozmopolita.
Az ideológiai elkülönülés a társadalomtudományok terén súlyos következményekkel jár – jegyzi meg Lind. Az egyetemi értelmiség értékrendje és problémaérzékenysége nem kapcsolódik az átlagemberek tapasztalataihoz és hétköznapi, megélt problémáikhoz.
Lind elismeri, hogy az egyetemen természetes kozmopolita értékeket és erkölcsiséget képviselő értelmiség persze az emberek javát akarja szolgálni. Csak hát globális megoldásokban gondolkozik, ám a globális igazságosság megvalósításához szükséges globális kormányzat nem létezik. Lind a migrációs válság kapcsán megjegyzi, hogy a globális igazságosságot képviselő haladó elit ezért csak rombolna: ellehetetlenítené az egyetemes emberi egyenlőséggel össze nem egyeztethető nemzeti jóléti intézményeket, anélkül, hogy kivitelezhető alternatívát kínálna.
Lind különösen visszásnak tartja, hogy az értelmiség a társadalmi problémák univerzális gyógyszerének az oktatást tekinti. Kétségtelen, hogy a tanulás egyéni szinten lehetővé teszi a kitörést, ám össztársadalmi szinten aligha elégséges az egyenlőtlenség csökkentésére. Hiába lesz több képzett fő, ettől még ugyanúgy szükség lesz kétkezi munkásokra és hivatalnokokra. Lind szerint a minimálbér emelése az oktatás további szélesítésénél sokkal hatékonyabban erősíti az egyenlőséget. Cikke végén azt is megpendíti, hogy célszerű lenne az értelmiségnek a köznéptől való szociális elszigeteltségét kötelező polgári szolgálattal csökkenteni. Hátha egy-két kórházban vagy szupermarketben ledolgozott év fogékonyabbá tenné a pökhendi elitet a pórnép problémáira és szempontjaira.