„A történelem arra tanít, hogy ha nem változtatunk az igazságtalan elosztáson, akkor szélsőségek veszik át a kormánybotot” – írja Ian Goldin dél-afrikai közgazdász, aki Oxfordban globalizációt oktat, és munkatársa, Chris Kutarna politológus a Globalist hasábjain.
A szerzők abból indulnak ki, hogy a világ legjobb elemzői többnyire csődöt mondtak az elmúlt évtized nagy változásainak idején. Egy sem volt, aki megjósolta volna, hogy a radikális baloldali Jeremy Corbyn lesz a brit Munkáspárt vezére, vagy hogy a „tévé-demagóg” Donald Trump elnökjelölt lehet. A 2008-as pénzügyi válságot sem jósolta meg senki, illetve csak azok, akik mindig is válságot jósoltak. Mostanság akkora a bizonytalanság, hogy a legnagyobb cégek nem merészkednek ki az újító beruházások piacára, hanem soha nem látott mennyiségű készpénzt tartanak a számlájukon. És nem ők az egyetlenek, akik nem tudnak kiigazodni a változások korában.
A szerzőpár ebben akar segíteni, mégpedig a történelem segítségével. Ahogy Machiavelli mondta, a jövő megismeréséhez a múltba kell tekinteni, mert az emberi cselekvést mindig ugyanazok a szenvedélyek mozgatják, és emiatt minden korban előjönnek ugyanazok a problémák. Esetünkben arról van szó, hogy a reneszánsz korban a nagy felfedezések egy egész világképet romboltak le, egyesek mérhetetlenül meggazdagodtak a hazahozott kincsekből, a nyomtatás felfedezése lehetővé tette a protestáns tanok gyors terjedését, majd a százéves háborút. A puskapor alkalmazása képessé tette a törököket Bizánc elfoglalására, és arra, hogy elhódítsák Velencétől a Földközi-tenger keleti medencéjét.
Mindezzel persze igen nehéz lenne megmagyarázni az új, populistának tekintett pártok megerősödését, az AFD-ét Németországban, a UKIP-ét Nagy-Britanniában, a Néppártét Dániában, a Svéd Demokratákét, a svájci Néppártét, a spanyolországi Podemosét és a görögországi Szirizáét. Persze, hogy ma egészen más erők vannak a színtéren, mint ötszáz éve. De Machiavelli kortársai nagyon is jól ismerték ugyanazokat az érzelmeket, amelyek ma okozzák a változásokat. Girolamo Savonarola szerzetes az 1490-es években sikerrel fordította szembe a firenzeieket a Medici-házzal, és hatalomra jutva kíméletlen tisztogatásokba kezdett, továbbá máglyára hányatta a jó élet kellékeit, mint földi hívságokat. Másutt Európában fegyveres felkelések voltak ez idő tájt: a Comunerosoké Spanyolországban, a rongyosoké Toscanában és persze a német parasztháború. A két szerző szerint mindezeknek a radikális lázadásoknak közös volt a gyökerük: a régi, megszokott világ átalakult, és a korábbinál nagyobb egyenlőtlenségek keletkeztek. Megszűnt az a kötőanyag, az az alapvető konszenzus, amely összetartotta a társadalmakat.
A reneszánsz kori lázadások története ebből a szempontból tanulságos napjainkban. Ha a politikacsinálók reneszánsz szemüvegen át nézték volna a világot, már régen felfigyeltek volna erre. Most már nehezebb megoldást találni, de nem lehetetlen. Soha nem éltünk egészségesebben, jobb módban, soha nem voltunk olyan iskolázottak, mint ma. Mindezt elveszíthetjük, ha nem segítünk azokon, akik kívül rekedtek a pozitív változásokon. A szerzők a középosztályban bíznak, pedig tudják, hogy a nagy jövedelmi differenciálódás miatt a közép kiürülőben van. Mégis, a középnek kell nekigyürkőznie, hogy az érdemtelen kiváltságokat lenyesse, a szegényeket pedig felkarolja. Máskülönben a történelem majd megteszi úgyis, csak sokkal drasztikusabban és igazságtalanabbul.