Sportkocsi, jakuzzi, plazmatévé, luxusüdülés, jó fizetés - mindez hiába, a fejlett társadalmak polgárai egyre boldogtalanabbak.

A kilencvenes évek óta számos kutatás foglalkozik a jólét és boldogság viszonyával. Azt  próbálják megmagyarázni, hogy miért nő a boldogtalan emberek száma az életszínvonal emelkedésével. Általában arra a banális következtetésre jutnak, hogy az emberi kapcsolatok fontosabbak, mint az anyagi javak.

Richard Layard, a London School of Economics közgazdász professzora tavasszal megjelenő könyvében sajátos szemszögből vizsgálja a kérdést. "Layard egy amerikai kutatásra támaszkodik. A Harvard diákjainak körében végzett felmérés szerint a megkérdezettek inkább keresnének 50 000 dollárt, ha kollegáik csak 25 000-at kapnának, mint hogy
100 000 dollárt vigyenek haza, miközben mások 200 000-t" - számol be a The Economist recenzense.

Lord Layard - mert a szerző a felsőház tagja - arra a következtetésre jut, hogy akkor vagyunk igazán elégedettek, ha jobban megy sorunk, mint a környezetünkben élőknek. Vagyis saját boldogságunknak a mások elégedetlensége az ára. Ezért, miközben saját boldogságunkat próbáljuk elérni, másokat boldogtalanságba taszítunk.

A főrend, aki a Blair-kormány több minisztériumának és bizottságának tanácsadója,  merész javaslattal áll elő. Minthogy a boldogságért folyó nulla összegű játszmában a sikeresek másoknak elégedetlenséget okoznak, kártérítést kell fizetniük. "Layard szerint sokkal magasabb adók bevezetésével kell megfékezni az állandó rivalizálást" - olvashatjuk a The Economist-ban.

David Blanchflower és Andrew Oswald, a Dartmouth College közgazdászai egy tanulmányukban boldogság-árfolyam bevezetésére tesznek kísérletet. Számításaik szerint a munkanélküliség okozta rosszkedv 60 000 dollárral ellensúlyozható. "Azt, hogy valaki feketének született, 30 000 dollárral lehet kompenzálni"- írják. A boldog házasság évi 100 000 dollár pluszjövedelemmel ér fel.

Lord Layard gondolatmenetéből az következik, hogy ezt a 100 000 dollárnyi extra boldogságot is meg kellene adóztatni.