„Az olyan emberek, akiknek nincs sok esélyük rá, hogy el tudják tartani a családjukat, az Iszlám Államban találhatják meg a vélt megoldást, annál is inkább, mivel az arab tavasz alaposan megtépázta az arab kormányzatok legitimitását” – olvassuk a Times Literary Supplementben Owen Bennett-Jonestól.
A BBC műsoraiból sokaknak ismerős szerző három nemrég megjelent könyvet ismertet, amelyeknek mindegyike az Iszlám Állam történetét elemzi. A terrorkalifátus az iraki al-Kaida maradékából jött létre, miután azt az amerikaiak alaposan visszaszorították. Amikor aztán ők Obama elnök első évében kivonultak Irakból, létrejött az Iszlám Állam, amely hamar összetűzésbe került a Pakisztánból irányított al-Kaidával. Bin Ladenék elképzelése az volt, hogy a Nyugatot kell tönkretenni, és akkor majd a közel-keleti „bábállamok” maguktól összeomlanak. Az Iszlám Állam viszont nem kívánta megvárni a Nyugat összeomlását, hanem az iraki és a szíriai hatalmi vákuumban létrehozta a maga kalifátusát, bármennyire helytelenítette is ezt az al-Kaida. Bin Laden és társai attól is óvták az iszlamista csoportokat, hogy az iszlámon belüli küzdelmekbe bocsátkozzanak. Ezzel szemben az Iszlám Állam a szunniták áldozatkomplexusára épített. A korábban uralkodó pozíciót betöltő szunnitákat súlyos igazságtalanságok érték az amerikai beavatkozás nyomán megválasztott síita többségű hatalom részéről.
Michael Weiss and Hassan Hassan kötete kimutatja, hogy előbb a helyi al-Kaida, majd az Iszlám Állam még rá is játszott erre, ugyanis kifejezetten azzal a céllal hajtottak végre véres merényleteket síita kegyhelyeken, hogy a megtorlás majd az ő táborukba kényszerítse a szunnitákat.
Ezen kívül, mint Fawas Gerges könyve leírja, a két mozgalom között osztálykülönbség is van, Az al-Kaidások a vezető rétegekből verbuválódtak, az Iszlám Állam emberei pedig az iskolázatlan szegényebbek közül. Ők közelebb állnak a lakossághoz, és persze terrorizálták az embereket, de Moszul lakosai például alighanem kevésbé félnek tőlük, mint a hamarosan érkező „felszabadító” síitáktól és kurdoktól. A szerzőnek nincs kétsége afelől, hogy a győztesek fosztogatni és erőszakoskodni fognak Moszulban. Az Iszlám Állam uralma alatt az emberek meghúzhatták magukat, és akkor nem esett bántódásuk, de ami az ostrom után következik, az alól nem fogják tudni kivonni magukat.
Paul Rogers könyve a globális egyenlőtlenség termékének tekinti a dzsihadista erőszakot. Az iskolai oktatás és az informatika terjedésével a marginalizált emberek egyre nagyobb tömegei ismerik fel, hogy kiszorulnak a globális fejlődés jótéteményeiből, és ez a felismerés hajtja őket az iszlamista terroristák közé. Rogers, és nyomában a recenzens úgy látja, hogy ebben az értelemben az Iszlám Állam fegyveresei nem sokban különböznek a nepáli maoistáktól, vagy a mexikói zapatista gerilláktól.
Ez a társadalmi háttér aligha változik az elkövetkező években-évtizedekben, állapítja meg Bennett-Jones. És ha a közeljövőben a katonai túlerő felszámolja is az Iszlám Államot, a legendája fennmarad. A kalifátus bebizonyította, hogy e hatalmasok legyőzhetők, és ezért a bukása után is évtizedekig számíthatunk az aszimmetrikus háború folytatódására. A Közel-Keleten mindenképpen, de lehet, hogy Európában is. A szerző Leon Panetta volt amerikai hadügyminisztert idézi, aki szerint a Közel-Keleten még harminc évig nem lesz béke. Mivel pedig harminc évre senki sem lát előre, írja Bennett-Jones, ezt akár úgy is fordíthatjuk, hogy belátható időn belül nem lesz vége a háborúnak.