„A demokrácia és hazaszeretünk igazi próbája a választás utáni nap lesz” – írja Jonathan Haidt amerikai pszichológus-filozófus és Ravi Iyer pszichológus az amerikai elnökválasztás előtt a Wall Street Journal hétvégi magazinjában.

Az amerikai elnökválasztási kampány szokatlanul durva sárdobálásba torkollott. A két megosztó és minden korábbi jelöltnél elutasítottabb és hiteltelenebb jelölt, Clinton és Trump a személyes lejáratás, az áskálódás, a gyűlölet- és félelemkeltés teljes arzenálját bevetette a kampányban. Az elnökválasztás mindkét, végletekig hiszterizált tábor számára egzisztenciális kérdéssé vált, és sokan úgy gondolják, hogy a diabolizált ellenfél győzelme esetén Amerika összedől. Ezek után borítékolható, hogy a vesztes tábor rendkívül csalódott és elkeseredett lesz. Sőt, egyes elemzők hovatovább már zavargások kitörését vizionálják.

De akkor hogyan tudnak majd továbbra is egy országban élni és együttműködni az amerikaiak? – teszi fel a kérdést Haidt és Iyer. A szerzők felidézik, hogy az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek óta egyre nő a politikai polarizáció, a két párt radikalizálódó hívei pedig egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. Mindinkább jellemző, hogy választáskor valaki ellen szavaznak, semmint valakire. Haidt és Iyer kifejti, hogy a csoporton belüli versengés fontos és normális jelenség, ám Amerikában a megosztottság olyan mértékben roncsolja a közbizalmat, hogy az ország még külső fenyegetés esetén sem tudna összetartó törzsként viselkedni, és a fenyegetettség hatására összezárni a sorokat. Ennek oka pedig az, hogy a társadalmi csoportok ideológia, vagyoni helyzet, sőt lakóhely szerint is egyre inkább elkülönülnek. A különböző társadalmi csoportok tagjai így egyre kevésbé érintkeznek egymással. Márpedig az együttműködéshez szükséges bizalomhoz interakciók, kapcsolatok szükségesek – utal Haidt és Iyer a pszichológiai kutatásokra, amelyek szerint az ember törzsi lény, vagyis a közvetlen közelében élők iránt a legszolidárisabb, és bennük bízik leginkább.

A helyzet azonban nem reménytelen, legalábbis Haidt és Iyer szerint. „Ha sikerül megértenünk a nemzet kettészakadásának pszichológiai okait, akkor talán sikerülhet néhány egyszerű lépéssel átkelni a szakadékon.” A szerzők azt javallják, hogy válasszuk szét az elutasított jelölttel és támogatóival szembeni érzelmeinket: ne gyűlöljünk alapból mindenkit, aki a számunkra elfogadhatatlan jelöltet támogatja, hiszen valószínű, hogy a hívei sem értenek vele mindenben egyet. Ennél is fontosabb lenne, hogy szerezzünk ismerősöket az ellentáborból is, és ne csak saját ideológiai gettónk tagjaival érintkezzünk. Ez jelentősen növelheti a más ideológiai táborhoz tartozók iránti együttérzést, és az sem kizárt, hogy tanulunk valamit tőlük. Végül pedig azt ajánlja Haidt és Iyer, hogy legyünk kedvesek, és próbáljunk gesztusokat tenni az ellenfélnek, megtörve ezzel az ellenségeskedés jegét, és emlékeztetve magunkat illetve egymást, hogy azért egy hajóban evezünk, még akkor is, ha ölre menő vitát folytatunk arról, ki ül a kormánynál, és ki a lapátoknál.

Szép és nemes gondolatok. A kérdés már csak az, hogy ha ilyen egyszerű lenne a megbékélés és az árkok betemetése, akkor vajon miért fajult el ennyire a kampány, és miért mélyül egyre a politikai szekértáborok közötti szakadék.