„A társadalomban, ahol mindent számszerűsítenek, nem szabad tökéletlennek lenni” – írja Victor Tan Chen szociológus, a munkanélküliek mindennapi tapasztalatait feldolgozó Lapátra téve: munka és remény nélkül egy igazságtalan társadalomban című monográfia szerzője.

A mai számítógépes programokkal egyre nagyobb adathalmazok alapján az élet egyre több területét lehet statisztikai módszerekkel elemezni. A teljesítménymérés a munkahelyeken, az iskolákban, a közigazgatásban és a szolgáltatások terén is egyre általánosabbá válik.

Chen elismeri, hogy a statisztikai kimutatások hatékony ellenszerei lehetnek mind a nepotizmusnak, mind az előítéleteknek is, hiszen a teljesítmény objektív mércéjével kecsegtetnek. A teljesítmény számszerűsítésének azonban súlyos mellékhatásai vannak. Egyrészt az algoritmusok által végzett összehasonlítások kvantitatív szemléletűek, ezért a minőségi szempontok jelentős részét nem tudják figyelembe venni. Egy friss kutatás például rávilágít, hogy a tanárok teljesítményének méréséhez használt számítások megbízhatatlanok, hiszen a viszonylag kis minták miatt olyan nagy a szórás, hogy a kapott adatok statisztikai értéke elhanyagolható. A tanárok minősítése, előléptetése és fizetésemelése azonban mégis ezeken a kimutatásokon múlik, aminek következtében előfordult, hogy a tanárok csaltak az osztályozásban, mert ezzel saját teljesítményük mutatóit is javították. 

Másokéval egyetemben Chen kutatásai arra is rávilágítanak, hogy a beosztottak lelkiállapotára is káros hatással van az állandó teljesítménykényszer. A kevésbé sikeresen teljesítők önbecsülése csorbát szenved. Arról nem is beszélve, hogy még a sikeresek is a teljesítménykényszerből fakadó szorongásra panaszkodnak, mert úgy érzik, hogy munkájuk minden pillanatában megfigyelik és ellenőrzik őket. Nem is alaptalanul, hiszen van, ahol már okostelefon-alkalmazások gyűjtik folyamatosan a munkavégzéssel kapcsolatos adatokat. De az sem sokkal jobb, ha számításba veszik a humán erőforrás szubjektív véleményét. A munkatársak névtelen értékelései is rombolják a munkamorált és a kollegiális ethoszt. Ezért még az is kérdéses, hogy üzleti szempontból mennyire kifizetődő a dolgozók állandó megfigyelése és értékelése.

Sőt, az állandó teljesítménykényszer össztársadalmi szempontból is káros – véli Chen. Ha csak a teljesítmény számít, akkor nőhet a társadalmi egyenlőtlenség és gyengülhet a szolidaritás. „Ha a társadalom fetisizálja a mérhető teljesítményt és az egyéni érdemet teszi meg kizárólagos értékmérővé, akkor erősödik az individualizmus” – teszi hozzá Chen, megjegyezve, hogy mindez pedig még az amerikai telepesek puritán humanizmusával is ellentétes. Hozzáteszi, hogy a szigorúan számszerűsített teljesítménymérés kifejezetten káros a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra, akik eleve hátránnyal indulnak a versenyben.

Chen mindebben nem sok meglepőt talál. Felidézi, hogy a tudományos munkaszervezés atyját, Frederick Wilson Taylort sem zavarta, hogy módszerei nem jártak a termelés hatékonyságának növelésével. Ahogyan a múlt században, a számszerűsített teljesítménymérés és munkaszervezés haszonélvezői ma is leginkább a cégvezetési tanácsokat osztogató menedzser-szakértők és a körülöttük túlburjánzó vízfej-bürokrácia.