„Donald Trumppal kapcsolatban engem kizárólag az lepett meg, hogy a barátaim megdöbbentőnek nevezték a sikerét. Trump győzelme a kulturális szakadéknak tudható be. A fehér munkások utálják az értelmiséget, a gazdagokra viszont felnéznek” – olvassuk Joan C. Williams amerikai jogászprofesszor írását a Harvard Business Review-ban.
Az amerikai elnökválasztás óta sokan vélekednek úgy, hogy Donald Trump elsősorban a fehér munkásosztálynak köszönheti győzelmét. Nem is alaptalanul, hiszen a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező szavazók között elsöprő győzelmet aratott. A liberális média ezt előszeretettel magyarázza a faji és a nemi előítéletekkel.
Williams nem vitatja, hogy mindennek szerepe lehetett Trump sikerében, ám intellektuális szempontból felszínesnek, politikai tekintetben pedig kártékonynak tartja ezt az álláspontot. Egyebek között azért, mert Trump előnye a kétkezi dolgozó nők körében is közel harminc százalékos volt. (Hozzátehetjük, hogy Trump szinte pontosan olyan arányban kapott női és fehér szavazatokat, mint négy éve Mitt Romney.)
Williams első generációs értelmiségi. Felidézi, hogy gyári munkás édesapja mély megvetéssel beszélt a diplomásokról. De számos munkásosztály-kutató is hasonló felismerésre jutott – egyebek között Barbara Ehrenreich és Alfred Lumbrano is. Mint azt Michèle Lamont harvardi szociológus a kétkezi munkás férfiakról írt könyvében kimutatta, a jelenség oka kulturális. Igaz ugyan, hogy vagyoni tekintetben az igazán gazdagok távolabb állnak tőlük, mint az értelmiség, ám a munkások kulturális szempontból mégis könnyebben azonosulnak a vagyonosokkal. Donald Trump úgy beszél és gondolkozik, mint ők. Különösen vonzónak tartják, hogy le akar számolni az egyszerű embereket feszélyező ’politikailag korrekt’ etikettel és kiáll a hagyományos férfi-női társadalmi szerepek és erények mellett. A munkások több pénzt és nagyobb önállóságot szeretnének, ám nem tartják vonzónak a szakértelmiség életformáját és értékeit, illetve egyáltalán nem akarnak szellemi munkából megélni. A diplomásokkal szembeni ellenszenvüket erősíti, hogy munkájuk során ők a feletteseik, míg az igazán gazdagokkal szinte egyáltalán nem érintkeznek. A Demokrata Párttal szembeni elégedetlenségüket fokozza, hogy a baloldali liberálisok elsősorban a legszegényebbek helyzetén javítanának – a munkások viszont nem szívesen áldoznának még többet segélyekre.
Mindezek alapján Williams csöppet sem találja meglepőnek, hogy a munkások a hetvenes évek óta egyre inkább elpártolnak a Demokrata Párttól. Williams tisztában van vele, hogy ezzel kihívja maga ellen a haladó szellemiségű liberálisok haragját, de megkockáztatja, hogy nem is fogják visszanyerni a kétkezi munkások kegyét mindaddig, amíg a hagyományos baloldali értékek helyett az identitáspolitikát, mindenekelőtt az úgynevezett nemi kisebbségek ügyét tekintik a legfontosabb frontnak.