„Vajon csak akkor vagyunk együttműködők, csak akkor teszünk a közös jóért, ha racionális megfontolás segítségével legyőzzük önző ösztöneinket?” – teszi fel a kérdést David Rand, a Yale Egyetem pszichológusa az Edge magazinban.

A kérdés természetesen nem új keletű. Már az antik filozófusokat is érdekelték az emberi együttműködés szabályai, a felvilágosodás politikai és etikai gondolkodói pedig egyik legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy a társadalmi együttműködést szabályozó tényezőket feltárják, ehhez pedig elengedhetetlennek tartották az emberi természet megértését. A szerződéselméleti hagyomány filozófusainak többsége az embert természete szerint önérdekkövető lénynek tekinti, aki csak hosszú távú előnyök érdekében hajlandó embertársait segíteni: azt reméli ugyanis, hogy ezzel ő maga is jól jár majd. Ezt a magyarázatot azonban már Rousseau sem találta meggyőzőnek.

A Társadalmi Szerződés függelékében arra világít rá, hogy ha az ember tényleg racionális önérdekkövető lény, akkor a kölcsönös előnyökkel járó együttműködést támogatja, ám maga igyekszik kivonni belőle magát. A jelenséget a kollektív cselekvés játékelmélete potyautas-problémaként ismeri.

Az elmúlt évtizedekben kísérleti pszichológusok is megpróbálták megmagyarázni a társadalmi együttműködés problémáját, annak reményében, hogy ezzel sikerülhet a szabálykövető magatartást elősegítő ösztönzőket ajánlani. E kutatások, egyebek között Rand vonatkozó tanulmánya alapján arra lehet következtetni, hogy az önzetlen cselekvésre való hajlandóság jelentősen nő, ha az egyén tart a rossz hírnévtől, hiszen ez megnehezíti hosszú távú érdekérvényesítését.

Csakhogy a modern társadalmakban mindez aligha érvényesül, hiszen nem egy kis közösség tagjaival, hanem ismeretlenekkel szemben kell önzetlennek lennünk – írja Rand. Miért működünk együtt, ha nem kell tartanunk attól, hogy társadalmi megítélésünk csorbát szenved? Egyes magyarázatok szerint azért, mert nem kizárólag saját érdekünket tartjuk szem előtt, hanem természetünk szerint együtt érzőek vagyunk. Rand viszont arra a következtetésre jutott kutatásában, hogy a racionális átgondolás kifejezetten csökkenti az együttműködési hajlandóságot, ha csak a jótékony cselekedettől nem várhatunk hosszú távon egyéni hasznot. Az ilyen esetekben intuíciónk segítőkészséget diktál, ám minél több időnk van mérlegelni, annál valószínűbb, hogy mégis önzően fogunk cselekedni, ha nem áll érdekünkben együttműködni.

A kérdés már csak az, miféle közpolitikai tanulságai vannak Rand felismerésének. Hiszen ha igaz, hogy a mérlegelés lehetősége gyengíti a társadalmi áldozatvállalást, akkor a racionális ösztönzőknek vajmi kevés hatásuk lehet. Ha ugyanis Randnek igaza van, akkor a racionális belátás még önzőbbé és kevésbé együttműködővé tesz.