„A kritikai gondolkodás a diákság szellemi felszerelésének lényeges alkotóeleme. De csak konkrét kontextusban van értelme” – olvassuk az AEON magazinban Carl Hendricktől, a Wellington College oktatás-kutatási intézetének vezetőjétől.

A múlt század nyolcvanas éveitől nagy divatja van annak az elképzelésnek, hogy az iskolákban általánosan alkalmazható gondolkodási képességeket kell tanítani, a lexikális tudás ugyanis egyrészt ettől veszi el az energiát és az időt, másrészt pedig hamar elavul. A kritikai gondolkodás viszont olyan képesség, amellyel az élet minden területén érvényesülni lehet. Kár – jegyzi meg Hendrick –, hogy ennek a tételnek a kidolgozásakor és elterjesztésekor nem vetettek be egy kis kritikai gondolkodást. Akkor ugyanis egészen más eredményre jutnak.

Vegyük például a légiirányítók esetét. Könnyen belátható, milyen magas szintű és intenzív kognitív tevékenységről van szó. Egyszerre sokféle információt kell befogadni, értelmezni, összevetni korábbi tudással és sokféle paraméterrel, egyszersmind azonnal élet-halál dolgát befolyásoló döntéseket kell hozni. A hatvanas években végzett pszichológiai vizsgálatok kiderítették azonban, hogy a maguk területén kiváló légiirányítók egyebekben semmilyen különleges képességgel nem rendelkeznek sem memória, sem gondolkodás dolgában. Vagy harminc évvel későbbi kutatások azt is bebizonyították, hogy minél bonyolultabb gondolkodást követel meg egy-egy szakma, annál nélkülözhetetlenebb hozzá a szakmaspecifikus lexikális tudás. A gondolkodási képesség nem konvertálható egyszerűen, mert sajátos területekhez kötődik. Olyannyira, hogy aki például hosszú számsorokat képes megjegyezni, nem feltétlenül lesz képes hosszú betűsorokra emlékezni. Hendrick végül arra a hétköznapi tapasztalatra is hivatkozik, hogy az olyan emberek, akik a maguk bonyolult szakmájában biztos kézzel hozzák a pontos és célravezető döntéseket, a magánéletben gyakran kétbalkezesnek bizonyulnak.

Ahogy Daniel Willingham amerikai oktatáspszichológus írja, a kritikai gondolkodás képessége egyszerűen nem létezik önmagában, kontextus nélkül. Hiába kérünk meg valakit, hogy több oldalról próbáljon szemlélni valamilyen kérdést, ha egyszer nem tud róla eleget. „A kritikai gondolkodás (akárcsak a tudományos gondolkodás) nem elvont képesség” – állapítja meg Willingham.

Mindazonáltal ma is hódít az elképzelés, hogy az iskolában a „21. századi képességek” oktatása a lényeg, és ez ér annyit, mint az írás-olvasás. Gondolkodásfejlesztő játékokat is terjesztenek, hiába bizonyosodik be róluk, hogy az így szerzett képességeknek csakis ezeknek a játékoknak a megnyerésében vehetjük hasznát. Az ezt bizonyító cikk százharminc kutatási jelentés megállapításait foglalja össze, és arra a következtetésre jut, hogy a gondolkodási képességek kontextuson kívüli gyakorlása nem vezet jobb eredményre sem a tudományban, sem általában a szakmai életben, sőt, a társadalmi érvényesülésben sem.

Aki tudja, hogy Mary Shelley egészen zsenge korában vesztette el édesanyját, majd felnőtt korában több apró kisgyermekét, egészen másként lesz képes értelmezni művének főhősét, Frankensteint, aki életet akart teremteni a halálból, mint aki mit sem tud a szerző életéről. Hendrick végül ismét Willinghamet idézi: „A gondolkodás folyamata szorosan összefonódik azzal a tényanyaggal, amelyről gondolkodunk.”