„A szexualitás és a szexualitás erkölcsi megítélése is drámaian megváltozott az elmúlt évtizedekben. A nyugati világban egyre kevesebben akadnak fenn a házasság előtti szexen, két férfi avagy két nő kapcsolatán. A hűtlenség azonban még ma is tabunak számít” – írja Emily Brobrow az Economist kultúra mellékletében.

A szexuális szabadosság elterjedése ellenére a házasságon kívüli afférokkal szemben nem lettünk elnézőbbek. Brobrow felidézi a Pew közvélemény-kutató felmérését, amelyből kiderül, hogy a fejlett nyugati országok polgárinak tartott többsége erkölcsi szempontból elfogadhatatlannak tartja a félrelépést. Az amerikaiak 84 százaléka kategorikusan elítéli a házasságtörést. Sőt, a Chicagói Egyetem negyvenöt éve folytatott idősoros kutatása arra is rávilágít, hogy az amerikaiak kevésbé elnézőek a kikapós házastársakkal szemben, mint korábban voltak. Pedig a rendelkezésre álló statisztikák szerint az amerikaiak sem kevésbé hűtlenkednek, mint mások.

Mi magyarázza, hogy a hűtlenséget továbbra is morális tabunak tekintjük? Brobrow a kérdés megválaszolásához Esther Perel pszichoterapeutát hívja segítségül. Perel több könyvet szentelt a megcsalás szociálpszichológiájának. Egyebek között azt állítja, hogy a félrelépés szigorúbb erkölcsi megítélése a házasság intézményének átalakulásával függ össze. Amikor a házasság nem önkéntes, nem a szerelmen alapuló, és nehezen vagy egyáltalán nem felbontható kapcsolat volt, a házasságon kívüli szex kevésbé számított erkölcsi ügynek. Ahogy a házasság elveszítette korábbi társadalmi és gazdasági jelentőségét, egyre inkább a romantikus érzelmek és a személyes identitás kiteljesedésének terepévé vált. A házasság ma sokak számára a nagy Ő megtalálásáról szól. Ezen idealizált felfogás szerint a házasság akkor jó, ha kizárólagos, és a házastársak teljesen betöltik egymás életét. Ha tehát valakinek akár házasságon kívüli futó vágyai ébrednek, az már a válság, a házasság tökéletlenségének, kisiklásának a jele. A házasságtörés moralizáló megítélését Amerikában erősíti a protestáns etika is, amely az önfegyelmet elemi erénynek tekinti.

Perel szerint az ember biológiai szempontból továbbra is nomád lény, és sokan nem képesek uralkodni testi vágyaikon – még akkor sem, ha amúgy elkötelezettek házastársuk mellett. Perel ezért a párterápiáján résztvevőknek azt ajánlja, hogy ne morális kérdésnek tekintsék a hűséget. Ha a félrelépést nem árulásnak, hanem a testi vágyak kiélésének tartjuk, akkor nem okoz traumát párunk botlása.

Igaz, Perel is elismeri, a módszer nem mindenkinél működik: vannak, akik számára a házasság nem választható el a monogámiától. Mint azt több kollégája megjegyzi, az ilyen esetekben Perel módszere bizarr eszköze a trauma kezelésének, hiszen a megcsalás elszenvedőjének állítólagos túlérzékenységét akarja kezelni – mintha benne lenne a hiba, amiért nem képes túltenni magát a félrelépésen. Felidézik, hogy Perel az egyik megcsalt páciensének azt ajánlotta, legyen büszke férjére, amiért az más nőket is boldoggá tud tenni. Sue Johnson klinikai pszichológus szerint az emberek többsége – ellentétben Perellel – nem börtönnek tekinti a monogám párkapcsolatot: számukra az intimitás és az erotika elválaszthatatlan a stabil párkapcsolattól, és a szex az elköteleződés fokmérője.