„Vállalati vezetők, akik általában gondos számításokat végeznek egy-egy üzleti lépés költségéről és várható hasznáról, szinte minden megfontolás nélkül képesek a bűn útjára lépni” – állapítja meg Ta-Nehisi Coates az Atlantic magazinban.

Amerikában az ezredforduló ötven legsikeresebb nagyvállalati vezetője közül három még az évezred első éveiben börtönbe került, további hármat pedig súlyos pénzbüntetésre ítéltek gazdasági bűncselekmények miatt. Ez csak egyetlen példa arra, hogy a csalás, a megvesztegetés, a bennfentes kereskedelem és társaik nagyon is mindennaposak az üzleti világban. Magyarázat van bőven. Az egyik szerint a fehérgalléros bűnözők afféle rohadt példányok az egészséges almák kosarában, olyan emberek, akiknek más a felfogásuk az életről és az erkölcsről, mint a nagy többségnek. Egy másik egyszerűen az emberi kapzsiságra vezeti vissza a vállalati vezetők eltévelyedéseit. A harmadik olyan alkatú embert lát bennük, akikben az ambíció megakadályozza, hogy beismerjék kudarcukat, és ezért választják a bűnt.

Coates ötven olyan nagyvállalati vezetővel készített mélyinterjút, akiről jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy gazdasági bűncselekményeket követett el. Megdöbbentette, hogy egyiküknek sem volt lelkifurdalása. Steffen Hoffenberg, aki pilótajátékot űzött cégének, a Towers Financial Corporationnek több ezer befektetőjével, és ezért húszévi börtönre ítélték, úgy fogalmazott, hogy „ha nyomás alá kerülünk, elpárolog az erkölcs”. David Myers, az egykor hatalmas internetes cég, a WorldCom belső ellenőre egyévi és egynapi börtönbüntetést kapott a történelem legnagyobb szabású (11 milliárd dollár értékű) könyvelési csalásáért. Miközben elkövette, úgy érezte, hogy segít a cég munkatársain, és munkahelyek tömegét menti meg. Olyan is akad a megkérdezettek között, aki ártatlannak vallja magát, de ennél gyakoribb, hogy úgy gondolják, olyasmiért ítélték el őket, ami mindennapos az üzleti világban, vagyis tulajdonképpen nem bűn.

A bevett elméletek szerint a menedzserbűnözők hideg fővel mérlegelik a kockázatot és a várható hasznot, és ezek összevetése alapján kezdenek törvénytelen akciókba. Végtére is pontosan ilyen magatartást várunk el az üzletemberektől. Gary Becker chicagói közgazdász egyenesen Nobel-díjat kapott azokért a matematikai modellekért, amelyek egyebek között azt mutatták meg, milyen költség-haszon elemzés rejlik a fehérgalléros bűnözés mögött. Coates is ezen az úton indult el, és azt gondolta, hogy számításaikban az interjúalanyok nyilván túlbecsülték a bűncselekménytől várható hasznot, vagy alábecsülték a lebukás kockázatát. Minél több elítélt menedzserbűnözővel beszélt azonban, annál inkább meggyőződött róla, hogy az illetők a bűncselekmények előtt egyáltalán nem vetették egybe a kockázatot a várható haszonnal. Scott London, a KPMG bennfentes kereskedelem miatt elítélt menedzsere elmondta neki, hogy egyszerűen nem számolt a következményekkel. Sam Waksal, az ImClone Systems volt vezérigazgatója lányának azt ajánlotta, hogy gyorsan adja el részvényeit, pedig tudta, hogy amit tesz, törvénytelen, és azt is tudta, hogy a pénzpiaci felügyelet, a SEC figyelemmel kíséri az efféle műveleteket. „Nem tudom, mit gondoltam közben – mondta Coatesnak. – Azt hiszem, semmit.”

Elcsalni valaki pénzét, vagy kivenni a zsebéből a pénztárcáját gazdasági értelemben egyre megy. Csakhogy az intellektuális bűnözők nem találják magukat szemben az áldozataikkal. Térben, lélekben és időben is távol vannak tőlük. Ezért nem érvényesülnek azok a gátlások, amelyek megakadályozzák az átlagembert a közvetlen fizikai erőszakban. Sem a kárt, amit okoznak, sem a károsultat nem látják ott és azonnal. Ez tehát Coates szerint a menedzserbűnözés lélektani oka. És ebből mindjárt azt a szomorú következtetést is levonja, hogy mindannyian, akik becsületes embernek tudjuk magunkat, és azt gondoljuk, hogy soha nem követnénk el bűncselekményt embertársaink kárára, valójában nagyon is képesek lennénk rá, ha történetesen olyan helyzetbe kerülnénk, mint az az ötven ember, akivel Coates beszélgetett.