Az amerikaiak többsége már nem hisz Irak demokratizálásában. Pedig egy-két helyen nem volt sikertelen a kísérlet. Ott, ahol a józan eszükre hallgattak a katonák.

Egyre nő az iraki háború ellenzőinek tábora. A CNN, a USA Today és a Gallup közvélemény-kutatásából kiderül, hogy már az amerikaiak hatvan százaléka hibás lépésnek tartja az iraki háború megindítását. Az NBC és a Wall Street Journal felmérése szerint mind kevesebben hiszik, hogy az iraki háború amerikai sikerrel végződik. Demokrata politikusok a csapatok azonnali kivonását sürgetik.

A sajtóban naponta jelennek meg olyan cikkek, amelyek kétségbe vonják, hogy sikerül bevezetni a demokráciát Irakban. Tudósok, publicisták és politikusok magyarázzák, hogy nem lehet egyik napról a másikra, katonai megszállással demokratikus államrendet kialakítani.

Ilyen körülmények között már-már pimaszságnak tetszik, ha valaki azt állítja, hogy nem lehetetlen gyorsan demokratizálni Irakot. Főleg, ha egy katonatiszt mondja.

„Az iraki káoszban a hadsereg egyik tisztjének sikerült, ami másnak nem. Működő demokráciát alakított ki. Hogyan? Úgy, hogy a józan észre, az irakiak bizalmára és szerény politológiai ismereteire hagyatkozott” – olvassuk a Foreign Policy legfrissebb számában.

A cikk szerénytelen szerzője James A. Gavrilis, az amerikai hadsereg egyik, különleges feladatokra – egyebek között „kis intenzitású konfliktusokra” – szakosodott elitalakulatának őrnagya.

Gavrilis politológiát tanult. Igaz, csak alapszinten. A doktori képzést már kihagyta, inkább a gyakorlat mezejére lépett. Afrikában, a Balkánon és a Közel-Keleten vett részt békefenntartó és terrorizmus-elhárító bevetésekben.

2003-ban Irakba vezényelték. A háromhetes tűzharcban elfoglalt huszonötezer lakosú szunnita város, Ar-Rutbah irányítását bízták rá. Semmilyen részletes útmutatást nem kapott. Ráadásul a parancs úgy szólt, hogy a lehető legrövidebb időn belül rendet kell teremtenie.

Gavrilis már a fegyveres harc idején kapcsolatot épített ki a helyiekkel. Amikor bevonultak, hangosbemondóval hirdették, hogy nem az iraki nép, hanem Szaddám Huszein ellen harcolnak. Ellátták a megsebesült civileket, és akkor sem lőtték a középületeket, ha ott fegyveres ellenállók bújtak meg.

Az őrnagy katonái barátkoztak, leültek teázni a helybéliekkel. Fokozatosan bevonták őket az ügyek intézésébe. Együtt járőröztek a helyi rendőrökkel, egy idő után a fegyverüket is visszaadták.

Gavrilis a háborús bűnökkel vádolt baath-párti vezetőkön kívül mindenkire számított, még azokra is, akik korábban harcba szálltak az amerikaiakkal. Mindössze annyit követelt meg, hogy a szolgálatba állók felesküdjenek az új Irakra és az emberi jogokra.

A biztonság megteremtése után az áramellátás, a kórház és az iskola újraindítása következett. Mindenben kikérték a helyiek tanácsát, és a segítségüket is elvárták. A fontosabb bejelentéseket a mecsetek hangszóróiból tették közzé.

A végére a gazdaság helyreállítása maradt. A legnagyobb gondot az okozta, hogy nem lehetett tudni, forgalomban van-e a régi dinár, vagy inkább amerikai dollárra kellene átállni. „Gyorsan kellett döntenem”- emlékszik vissza az őrnagy.

Az iraki dinár maradt a hivatalos fizetőeszköz. Meghatározták az árfolyamát és a benzin hatósági árát is. Kinyittatták a benzinkutakat és bankokat. A piacon azonnal megjelentek az árusok és vevők.

Kilenc nappal a város elfoglalása után a hatalmat újra a helyiek gyakorolták. A demokratikusan megválasztott ideiglenes polgármester, illetve a vallási- és törzsi vezetőkből álló tanács irányította a várost. A második hét végén a rend helyreállt, a különleges alakulat elhagyta Ar-Rutbahot.

„Mindez azért sikerülhetett, mert az irakiak is akarták. De kellett hozzá a különleges feladatokra kiképzett katonák szakértelme – összegzi a tanulságokat a katonatiszt. – Mielőtt sor kerülne a demokratizálásra, működő kormányzatra van szükség. Biztosítottuk az alapvető dolgokat. Figyelembe vettük az iraki emberek igényeit, és sikerült javítanunk az életkörülményeiken. Ezért elfogadtak minket és a bevezetett változtatásokat. Igaz, nem is kellett túl sok dolgot megváltoztatnunk. Ar-Rutbahban világi közigazgatás működött. Nem kellett az egész infrastruktúrát átalakítanunk, elég volt kiválasztani a megfelelő embereket, és kissé módosítani a kormányzás jellegét.”

Mi történt azután, hogy az elitalakulat elhagyta a várost? „Az irakiak folytatták a megkezdett munkát – írja Gavrilis. – De a magukra hagyott helyi rendvédelmi erők sosem erősödhettek meg annyira, hogy felülkerekedjenek a lázadó bandákon.”