„Néhány országban egyenesen a szavazók többsége lázadt fel a globalizáció és az uralkodó liberális gazdaságpolitika ellen” – írja Alfonso Tuor az olasz nyelvű svájci Corriere del Ticinóban.
Tuor szerint a lázadás, amelynek első nagy megnyilvánulása a brit népszavazás volt, és amely Donald Trump győzelmével folytatódott, nyilvánvalóan folytatódni fog a következő években is, és radikális gazdasági paradigmaváltást fog megalapozni a nyugati világban. A kommentátor nem tudja, pontosan miféle új gazdasági paradigma kerekedhet ki belőle, és abban sem biztos, hogy az uralkodó elitek végül is nem lesznek képesek megakasztani a fordulatot. Úgy fogalmaz, hogy azok a csoportok, amelyek ma kézben tartják a hatalmat, nevezetesen „a pénzügyi világ, a multik és a médiavilág nagyobbik része, létében érzi fenyegetve magát, és minden eszközzel megpróbálja megakadályozni a változást, még ameddig tart a mai átmeneti korszak”.
David McWilliams ír közgazdász „a kívül rekedtek lázadásáról” ír a dublini Sunday Business Review-ban. Kívül rekedtnek pedig azokat nevezi, akiknek nincs szószólójuk. Akik nem részesei a politikai folyamatoknak. Akik a kisvállalkozók, a munkások, a bevándorlók, a munkanélküliek – és persze a fiatalok között keresendők. Nem szervezettek, tehát nemigen hallani a hangjukat. Lehetnek jobboldaliak, lehetnek baloldaliak. Rájuk hatott Donald Trump és az olaszországi Öt csillag mozgalom. Nem rasszisták, nem múltba vágyók, nem csalódottak. Hanem egyszerűen kívülállók. „És 2016-ban azt mondták: elég!”
A magát liberális-konzervatívnak meghatározó brüsszeli Der Standard hasábjain Paul Goossens olyan veszedelmes jelenségnek látja a populizmust, mely egész Európát széthullással fenyegeti. Igaz, csakis jobboldali populizmust lát, a baloldali protesztmozgalmakat nem sorolja a veszedelmes jelenségek közé. Úgy látja, hogy a „kulturális elit” nem képes felvenni a harcot a jobboldali populistákkal, mert félénk, és nem meri kimondani, hogy amit javasolnak, értelmetlen, veszedelmes és őrült dolog. Úgy látja, hogy a populista vezetők rögeszmés emberek, akik légmentesen lezárt határokkal körülvett nemzetállamokat akarnak, és teljesen le akarják állítani a migrációt. Ezt nevezi nacionalista újjászületésnek, és azt kérdi: hogyan óvható meg Európa, a nemzeti önzés egyetlen alternatívája, ha ez ellen senki sem emel szót.
A Spiegel hasábjain Henrik Müller hasonló hangnemben ír a populizmusról. Németországban nem áll rosszul a gazdaság, mégis nő az elégedetlenség, pedig azelőtt az volt az aranyszabály, hogy ha a gazdaság felfelé ível, akkor elégedett a lakosság. A populisták zárt határokat és nagyarányú államosítást javasolnak, ez pedig Müller szerint óhatatlanul rombolná az életszínvonalat. A populisták mégis ezen törik a fejüket ahelyett, hogy a társadalom, az adórendszer vagy az oktatás jobbításán fáradoznának, vagy azt kutatnák, hogyan lehet hatékonyabb a nemzetközi együttműködés, főleg pedig, hogyan óvható meg a béke.
A baloldali párizsi Le Nouvel Observateurben Matthieu Croissandeau azzal magyarázza a történteket, hogy a vagyonosok és a vagyontalanok közötti szakadék elviselhetetlenre nőtt. Képtelenség elvárni az emberektől, hogy legitimnek tartsák a vezetőket, ha egyszer nem tudják elfogadni a növekvő vagyoni különbségeket. Croissandeau egyenesen úgy látja, hogy a liberális globalizáció világában az emberek többségét függő változónak tekintik, de ez a többség most védelemért kiált.
Jānis Šķupelis, a rigai Dienas Bizness szerzője afféle furkósbotnak tartja a populista szó használatát. „Nyugat-Európában, ha valaki nem ért egyet a kormányzó erőkkel, azt nyomban lepopulistázzák” – írja. Akik ezt az ijesztgetést művelik, maguk sem ártatlanok a helyzet romlásában, és „a populista jelzővel igyekeznek kiszorítani az ellenzéket vagy az új politikai erőket”. Šķupelis szerint ez veszélyes játék, mivel az emberek nem tartják sokra „a hataloméhes politikusokat”, alternatívára pedig szükség van. Az úgynevezett populisták lehetnek az alternatíva, és „a demokrácia nagy jótéteménye, hogy nem totális pszichopaták”.