„A posztdemokrácia jegyében a nagyhatalmú elitek nem elszámoltatható intézményeket (és olykor ésszerű szabályozókat) vesznek igénybe, hogy a többség döntéseit felülbírálják” – magyarázza John O’Sullivan veterán brit elemző a Spectatorban, hogy olyan korszakba léptünk, amelyben az elitek hajlamosak riadtan tekinteni választóikra és korlátozni a többség befolyását az államügyek menetére.
O’Sullivan Takisz Sz. Pappasz görög politológus tanulmányához szól hozzá, amelynek szerzője a Journal of Democracy hasábjain megpróbálja szétszálazni a liberális demokráciát veszélyeztető szervezeteket.
Pappasz, a Közép-Európai Egyetem vendégoktatója három ilyen csoportot különböztet meg. A demokráciaellenes pártokat: itt említi a kifejezetten a történelmi diktatúrákra hivatkozó görög Arany Hajnalt, de például a Jobbikot is. A francia Nemzeti Frontot és az osztrák Szabadságpártot viszont nem, mert náluk figyelembe vette az elmúlt évek változásait. Őket a következő csoportba, az etnicista-nacionalista pártok közé sorolja a Svéd Demokratákkal, az Igazi Finnekkel és a Svájcban kormányzó Néppárttal együtt. Különös módon nem említi viszont sehol a bevándorlás ellen fellépő német AfD-t. E két kategória tizenöt pártját azonban nem tekinti különösebben veszélyesnek a liberális demokráciára nézve, annál inkább a populistákét, akik közé hét igen különböző pártot sorol, például a középbaloldali görög Szocialista Mozgalmat, a PASZOK-ot, a magyar, a szlovák és a lengyel kormánypártot, Berlusconi volt olasz miniszterelnök jobbközép pártját, Olaszország mostani nagy protesztpártját, az Öt Csillag Mozgalmat ellenben nem. Szerepel viszont a populisták listáján két baloldali protesztpárt, a spanyol Podemos és a ma kormányzó görög Sziriza.
O’Sullivan furcsállja ezt a csoportbeosztást, és megjegyzi, hogy az összesen huszonkét említett párt fele koalícióban vagy egymagában éveken át volt már kormányon, és az illető országokban mégsem szűnt meg a liberális demokrácia. Úgy véli, hogy Pappasz „túl szélesre vetette hálóját”, és konzervatív pártokat is a populisták közé sorolt.
O’Sullivan szerint a mai kor nagy megvitatatlan problémája az, hogy a Nyugat legalább egy nemzedéknyi idő óta a demokrácia nélküli liberalizmus felé halad. A közhatalom egyre nagyobb hányadát veszik át nem választott intézmények, például bíróságok és különféle hatóságok, amelyek saját szabályzatot alkotnak maguknak. Az európai és egyéb nemzetközi intézmények is mind nagyobb döntési jogkört kapnak. A liberális és haladó elitek támogatták ezt a folyamatot, és lehetőséget láttak benne arra, hogy a választók kívánságait figyelmen kívül hagyják. Ennek volt jó példája a migrációs válság európai kezelése. A többségi demokrácia fokozatosan egy másik rendszerré alakul, ezt pedig John Fonte, a Hudson Intézet kutatója poszt-demokráciának nevezte. Ebben az elit és intézményei több hatalmat gyakorolnak, mint a választók. O’Sullivan úgy látja, hogy a rendszereket ábrázoló egyenes baloldali végén van a posztdemokrácia, a jobboldali végén a populizmus, vagyis a korlátozatlan többségi hatalom, és középen található a többségi demokrácia. Minél több hatalmat vesznek át az intézmények a választópolgároktól, az utóbbiak körében annál hatásosabban fogja követelni a populizmus a többségi akarat korlátainak lebontását.
O’ Sullivan egyetértőleg idézi a Guardianből Cass Muddle holland politológust, aki úgy fogalmaz, hogy a populizmus „a nem demokratikus liberalizmusra adott illiberális demokrata válasz”.