„Az olasz társadalom sokszínű derékhadának minden összetevőjére jellemző közös vonás az, hogy neheztelnek az elitre” – írja Dario di Vico a Corriere della Serában.

Ez az ő magyarázata arra, hogy az értelmiség által egyszerűen demagóg populista jelenségnek titulált Öt Csillag Mozgalom oly népszerű. A hagyományos bal-jobb felállást mára háromosztatú politikai mező váltotta fel. A Kommunista Párt alapján felépített Demokrata Párt és az Öt Csillag Mozgalom egyaránt a választók mintegy harminc százalékának bizalmát bírja. A Berlusconi-féle jobboldal két pártja, a Forza Italia és az Északi Liga pedig egyenként 12-13 százaléknyi szavazóra számíthat. Húsz évvel ezelőtt, amikor a hagyományos kormányzó pártok korrupciós ügyeinek kirobbanása nyomán ők vették át a jobboldal képviseletét, rengeteg kisember is csatlakozott hozzájuk, mint olyan erőkhöz, amelyek valami újat ígértek. Mára ennek vége. Az elit nem bízik bennük, a kisember pedig csalódott, és most inkább az Öt Csillag Mozgalomba veti bizalmát. A Beppe Grillo komikus által alapított párt becsületes politikát hirdet, és programjában eredetileg az euró kivezetése is szerepelt, de mostanában ebben már maga sem biztos. Európai parlamenti képviselői eredetileg az euroszkeptikus képviselői csoporthoz tartoztak, de újabban a liberálisokhoz akartak átlépni, pedig ők a legszorosabb integráció hívei. Nem is vették fel az olasz protesztpárt embereit. Határozatlan politikai arcéle ellenére az Öt Csillag még mindig feljövőben van.

Még többet árul el a helyzetről, ha azt nézzük, hogy az Öt Csillag szinte elsöprő fölényre tett szert a dolgozó rétegek körében. A kisiparosok, a kiskereskedők és a magánszolgáltatók 39,5 százaléka támogatja Beppe Grillo pártját. A Demokrata Párt népszerűsége ezekben a rétegekben 19 százalékos, és csak utána következik a régen kifejezetten ezekre a rétegekre építő Északi Liga (17 százalékkal), majd jóval lemaradva Berlusconi pártja, a Forza Italia (10 százalékkal). Grillo a munkások körében szintén éppen húsz százalékponttal előzi meg a baloldal nagy pártját, a Demokrata Pártot. Sőt, a korábban egyértelműen a balközéppel rokonszenvező pedagógusok között is több támogatója van Grillónak (34 százalék), mint Renzi volt miniszterelnöknek, a Demokrata Párt vezetőjének (30 százalék). A baloldal csak és kizárólag a magas beosztásúak körében előzi meg Grillóékat (31:28 arányban).

Mi történt? – kérdi di Vico. És azt a választ adja a kérdésre, hogy a harminc éve tartó válság, a változatlan reáljövedelmek, a magas munkanélküliség, az eltűnőben lévő büszke olasz kisipar keserű története megfosztotta a középrétegeket attól, hogy büszkén tekintsenek a foglalkozásukra és önmagukra. Az önbecsülésük rendült meg, nem csoda hát, ha az elitet képviselő és eddig felváltva kormányzó pártok ellen fordulnak. Közben az olasz politikai életben az a fő téma, hogy mi legyen a választási rendszerrel. A ma hatályos törvény kétfordulós választásról szól, és a győztest automatikusan többséghez juttatja a képviselőházban. Ez alighanem biztos Grillo-győzelmet jelentene ma, mert a második fordulóba a Demokrata Párt és az Öt Csillag jelöltjei jutnának be, és ott aztán az utóbbiak a jobboldal szavazatait is megkapnák. A szenátusról született törvényt elsöpörte a decemberi népszavazás, úgyhogy erről mindenképp törvényt kell alkotni. Di Vico azonban arra figyelmeztet, hogy mégsem ez a legfontosabb. Nemcsak a felszínen, hanem az olasz társadalom mélyén is sürgős terápiára lenne szükség.