„Egy külföldi kormány titkosszolgálati akciókkal, propagandaeszközökkel, álhírek terjesztésével és egyéb piszkos trükkökkel próbálta befolyásolni az amerikai választást. Nem, nem 2016-ról, hanem 1940-ről van szó, amikor is nem egy Amerikával szemben ellenséges hatalom, hanem legfontosabb szövetségese, az Egyesült Királyság vetette be a fenti eszközöket” – idéz Steve Usdin amerikai publicista a Politico magazinban készülő könyvéből, amely a második világháborús brit titkosszolgálat amerikai tevékenységét tekinti át.
Churchill már a második világháború elején felismerte, hogy a Németország elleni háborút nem lehet megnyerni az Egyesült Államok beavatkozása nélkül. A brit miniszterelnök igyekezett meggyőzni a harmadik választási kampányára készülő Roosevelt elnököt a hadba lépés szükségességéről. Nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy 1940-ben az amerikaiak európai ügynek tekintették a háborút, és magas volt a beavatkozást ellenzők aránya. Ezért Churchillnek az amerikai közvéleményt is meg kellett nyernie.
Usdin kutatása szerint Churchill nem válogatott az eszközökben, és Dunkerque után, vagyis miután a brit expedíciós csapatok maradványait alig sikerült kimenekítenie az európai szárazföldről, a titkosszolgálatot is bevetette, hogy megpuhítsa az amerikai közvéleményt és befolyásolja az 1940-es választás eredményét. Az 1999-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a brit titkosszolgálati aktivitás a háborúellenes csoportok legmerészebb összeesküvés-elméleteit is felülmúlta. Lehallgatták Roosevelt elnök és a londoni amerikai nagykövet telefonbeszélgetését. Lejárató kampányokat szerveztek izolacionalista jelöltek ellen. Közvélemény-kutatást rendeltek (egy brit titkos ügynök által vezetett cégtől) annak érdekében, hogy a republikánusok kevésbé izolacionalista jelöltet válasszanak. Usdin szerint ennek is szerepe lehetett az esélytelenebbnek tartott Wendell Wilkie előválasztási győzelmében. Aztán pedig a brit kormánnyal kapcsolatban álló üzletemberek győzték meg Wilkie-t arról, hogy ne tegye kampánytémává Roosevelt elnök tervezett döntését, amely, szakítva az amerikai semlegesség elvével, rombolókat engedett volna át Nagy-Britanniának. Roosevelt csak azután volt hajlandó beterjeszteni a törvényjavaslatot, hogy Wilkie megígérte a közvetítőknek: nem fogja hangosan ellenezni.
A közvélemény megpuhítása érdekében a brit titkosszolgálat segítette az antifasiszta szervezeteket és lobbistákat a hadba lépés melletti propagandamunkában. Természetesen a britek nem mulasztották el a sajtó befolyásolását sem. Sőt, még a suttogó propagandát is bevetették: külön propagandaszervezet koordinálta az elterjesztendő pletykákat.
Usdin elismeri, hogy az Egyesült Államok hadba lépését nem a brit titkosszolgálat, hanem a Pearl Harbour elleni japán légitámadás döntötte el. Mindazonáltal úgy véli, hogy Dunkerque és Pearl Harbour között a brit akcióknak is jelentős szerepe volt abban, hogy Amerika a korábbinál több segítséget nyújtott Nagy-Britanniának. Usdin arra is emlékeztet, hogy 1941-ben a Kongresszus mindössze egyetlen szavazatnyi többséggel emelte föl a hadkötelezettséget egy évről kettő és félre. A brit titkosszolgálat aknamunkája nélkül könnyen lehet, hogy nem lett volna meg a többség.
„A brit kormány törekvése az amerikai választások és a közvélemény befolyásolására tanulságos történet. Rávilágít, hogy a propaganda és a titkos műveletek akár a történelem alakulását is befolyásolhatják. És arra is, hogy az események zivatarában nagyon nehéz megkülönböztetni az összeesküvés-elméleteket a reális veszélyektől” – vonja le a következtetést Usdin. Azt nem teszi hozzá, hogy hasonló jellegű akciók békeidőben is zajlanak, és ez alól egyetlen nagy szereplő sem kivétel. Amerika maga is előszeretettel használja a titkosszolgálatot külföldi propagandaterjesztésre egyebek között például kulturális szervezetek támogatásán keresztül. És amikor a finomabb módszerek nem vezetnek eredményre, Amerika a keményebb eszközök alkalmazásától sem riad vissza.