„A világnak fel kell ismernie, hogy a kínai típusú globalizáció valójában egyáltalán nem globalizáció” – olvassuk Elizabeth C. Economytól, a Council on Foreign Relations agytörszt Kína-szakértőjétől a Foreign Affairsben.
A cikk apropója Hszi Csin-ping elnök és főtitkár felszólalása a davosi Világgazdasági Fórumon, ahol is a kínai vezető határozottan szót emelt a protekcionizmus ellen. Minden bizonnyal Donald Trump piacvédő terveire utalva fejtegette, hogy a kereskedelmi háborúnak mindenki vesztese lenne. Utalt rá, hogy amennyiben Amerika a merkantilizmus útjára téved, Kína átveszi a globális vezető szerepét. Mindez persze a kínai vezetés elemi érdeke is, hiszen a globális kereskedelem volumenének csökkenése tovább lassítaná a kínai gazdaságot, ami a pártvezetés hatalmát is veszélybe sodorhatná.
Economy szerint Kína nagyon távol áll attól, hogy a globalizáció motorjává váljon. Ezzel egyrészt összeegyeztethetetlen a kínai pártvezetés egyeduralma és demokratikus deficitje, az egyre erősödő nacionalista retorikáról nem is beszélve. Még súlyosabb ellentmondás Kína szabad kereskedelmi stratégiája. Miközben Hszi Csin-pin a globális kapitalizmust méltatja, Kína etatista gazdaságpolitikát folytat. A globális versenyben a kínai szereplők állami irányítás alatt állnak, de legalábbis jelentős állami hátszéllel működnek – állapítja meg Economy.
Kollégája, Brad Sester a Council of Foreign Relations blogjában részletesen kivesézi a felemás kínai szabadpiaci gyakorlatot annak a tizenhat évnek az adatait elemezve, amióta Kína tagja a Világkereskedelmi Szervezetnek. A számokból kiderül, hogy Kína meglehetősen egyoldalúan viszonyul a globális kereskedelemhez. Hiába a piacnyitás, a kínai exporttöbblet növekszik. Sokan gondolták, hogy Kína WTO-tagságával az ország hatalmas piaca megnyílik a nyugati cégek előtt, ami ellensúlyozná a kínai ipari termékek importja miatt megszűnő munkahelycsökkenést. Nem így történt, a kínai áruk importja és a termelés kiszervezése is hozzájárult az amerikai munkaerő kereslet visszaeséséhez, és hasonló folyamatok figyelhetők meg Európában is.
A kínai ipar sikeressége nem a piac láthatatlan kezének, hanem Kína „aszimmetrikus szabad kereskedelmi integrációjának” az eredménye. Sester utal rá, hogy a kínai kormány, bár tagadja a valutamanipuláció vádját, az export erősítése és a külföldi termékek kiszorítása érdekében alacsonyan tartja a jüan árfolyamát. Továbbá a világkereskedelmi megállapodások kiskapuit kijátszva támogatja az exportra termelő cégeket. Az állami támogatás és a hazai gyártókat előnyben részesítő állami beszerzések eredményeképpen Kína ma már nem csak olcsó, alacsony hozzáadott értékű, munkaerő-igényes tömegcikkeket exportál, hanem egyre inkább betör a high-tech szektorba is. Korábban sokan azt gondolták, hogy éppen ez a terület nyílik meg majd a nyugati cégek számára Kínában. Ehelyett a kínai mobiltelefonok, napelemek és egyéb iparcikkek is egyre inkább meghódítják a világot. Végül pedig a kínai kormány minden eszközzel gátolja a tőke kiáramlását.
Ellentétben Economyval, Sester mindebben nem sok meglepőt talál. A globális kereskedelemben minden szereplő saját nemzetállami érdekeit akarja érvényesíteni. A fejlett világban is csak akkor erősödtek fel a globalizációkritikus hangok, amikor kiderült, hogy ott sem mindenki lesz nyertese a folyamatnak.
Cikke végén Sester megemlíti, hogy nem csak Kínának, hanem Amerika és Európa kormányainak is számtalan módja lenne rá, hogy korlátozza a szabad kereskedelmet saját gazdasági érdekei védelmében. Sester egyrészt felrója a kormányoknak ezek elmulasztását, másrészt hozzáteszi, hogy a nagyvállalati érdekek is ezt kívánták. A kínai export ugyanis jelentős részben a Kínában működő, de amerikai és európai kézben lévő vállalatok nyereségét hizlalja.