„Az aranykor nagyszerű volt, amíg tartott. De nem hozható vissza”– írja az Aeon magazinban Mark Levinson gazdaságtörténész, aki legújabb könyvében a második világháború utáni gazdasági virágzást és annak lezárultát elemzi.
A szerző nem említi az Egyesült Államok új elnökének nevét, csak általában ír populistákról, akik – úgymond – a régi szép idők visszatértével házalnak. Nem említi például a német szociáldemokraták kancellárjelöltét sem, pedig ő is igen jelentős jóléti intézkedéseket helyez kilátásba megválasztása esetére, de hogy mitől lenne ezekre több pénz, azt nem tisztázza.
Az aranykor első felében konzervatív szelek fújtak: a nyugati világ lakói kemény munkával építették újra országukat, és megbecsülték a rövid idő alatt többszörösére nőtt reáljövedelmeket, illetve a jóléti állam egyéb jótéteményeit. Az utolsó évtizedben azonban a tiltakozás dominált, mert az ifjabb nemzedékek már nem féltek a munkanélküliségtől: egyrészt csaknem teljes volt a foglalkoztatás, másrészt még a munkanélküliek is korábban ismeretlen tisztességes ellátásban részesültek.
Levinson szerint az olajválság jelzi az aranykor végét, de az ok nem az olajárrobbanás volt, hanem az, hogy a termelékenység a huszadik század hátralévő évtizedeiben sokkal lassabban nőtt, mint korábban. 1973-ban az olajtermelő közel-keleti államok hirtelen felemelték a nyersolaj árát, ráadásul bojkottot hirdettek az Izraelt támogató országok ellen. Ekkor váratlan válságjelenségek támadtak: sorbanállás benzinért, közlekedési korlátozások.
A korábbi évtizedek növekedése azonban akkor sem tért vissza, amikor jelentősen csökkent az olajár. Levinson szerint azért nem, mert a korábbi évi 5 százalékos növekedés a termelékenység megugrásának volt a következménye. Amerikában 1944-ben még hárommillió öszvér vontatta eke volt használatban. Tizenöt évvel később vidékiek tízmilliói dolgoztak a nagyüzemekben, és a mezőgazdasági termelés is nagyüzemi méretekben zajlott. A nők többsége is ebben az időben állt munkába.
A gyors növekedés azóta sem tért vissza. Az ezredforduló táján az infotechnológiai újdonságok nyolc évre ismét felgyorsították a növekedést, de ezúttal a haszon a legfelsőbb kereseti tized kezébe került. A közlekedési, szállítási fejlődés ugyanis lehetővé tette a nagyüzemek kiszervezését olyan területekre, ahol olcsóbb a munkaerő, emiatt a teljes foglalkoztatás időszakának vége szakadt, és a középosztály alkupozíciója megrendült. Ezzel magyarázza Levinson, hogy a szociáldemokrata jóléti állam koncepciója háttérbe szorult, és a konzervatív fordulat a neoliberális elmélet kipróbálására adott lehetőséget Amerikában Reagan elnöknek, Nagy-Britanniában a Thatcher asszony vezette konzervatívoknak, Japánban pedig Nakaszone miniszterelnök kormányának. Ők sem tudták azonban visszahozni a gyors növekedést, mivel ahhoz vissza kellett volna hozni a termelékenység gyors emelkedését, az pedig nem volt lehetséges, mivel a két fő tényező, a nők munkába állása és a vidéki népesség városba áramlása nem volt megismételhető.
Levinson ezért teljesíthetlennek tartja az olyan politikusok ígéreteit, akik azzal kecsegtetik a lakosságot, hogy visszavezetik országukat az aranykorba. Ha lenne ilyen módszer – zárja fejtegetését –, már régen feltalálták volna.