„Jelentősen erősödne a társadalmi igazságosság, ha kultúránkban a gazdagság helyett a közösségelvű értékek kerülnének előtérbe” – olvassuk a Theory in Action folyóirat januári számában. A cikk szerzője Amitai Etzioni szociológus, a közösségelvű (kommunitárius) politikai irányzat jelentős képviselője.

Mint arról a Metazin az elmúlt években rendre beszámolt, egyre több elemző temeti a jóléti államnak a második világháború után elterjedt és sikeres modelljét. Etzioni, összhangban ezekkel az elméletekkel, abból a feltevésből indul ki, hogy az újabb ipari forradalom hatására csökken a fejlett gazdaságok élőmunka-igénye. Ahogyan egyre kevesebb lesz a munka, egyre nőni fog a társadalmi egyenlőtlenség. Az egyenlőtlenség pedig társadalmi feszültségekhez, a tehetősebbekkel, az idegenekkel és a kisebbségekkel szembeni előítélet növekedéséhez vezet – figyelmeztet.

A növekvő egyenlőtlenséget a baloldal az állami újraelosztás erősítésével orvosolná. Nagy népszerűségnek örvendenek a feltétel nélküli alapjövedelem különféle változatai is. Etzioni azonban nem pusztán technikai kérdésnek tekinti az újraelosztást. Az emberiség gondolkodásának reformját sürgeti, az individualista világszemlélet és a fogyasztói értékszemlélet megváltoztatása nélkül ugyanis lehetetlennek tartja az egyenlőtlenség jelentős csökkentését. Ahhoz, hogy az emberek hajlandóbbak legyenek vagyonuk egy részéről önként lemondani, két dolgot lát szükségesnek. Egyrészt azt, hogy a materiális javakat kevesebbre tartsák, másrészt pedig azt, hogy szolidárisabbak legyenek polgártársaikkal.

„Kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy minél inkább az adott közösség tagjainak tekintik egymást az emberek, annál inkább hajlandóak lesznek támogatni az újraelosztást” – véli Etzioni. Feltételezi, hogy a posztjóléti társadalomban, ha az alapvető javak rendelkezésre állnak, az emberek a materiális jólét helyett a spirituális értékek felé fognak fordulni. Robert Putnamnek a Metazinban is ismertetett könyvére utalva Etzioni megjegyzi, hogy ennek a kulturális forradalomnak már mutatkoznak is a jelei a fejlett országokban: egyre több fiatal mond le a gazdagságról, hogy vallási, humanitárius avagy kreatív önmegvalósítási céloknak szentelje az életét.

Etzioni azt is feltételezi, hogy az emberek legszívesebben saját vallási, etnikai és kulturális közösségeik tagjai iránt gyakorolják a szolidaritást. Példaként az amerikai bevándorlók esetét hozza fel: az újonnan érkezők elsősorban nem az állam, hanem saját etnikai csoportjuk tagjainak segítségére számíthatnak. Mindebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy fontos lenne a társadalmon belüli csoportok – a vallási, a nemzetiségi és a civil szerveződések – megerősítése.

A kérdés már csak az, hogy mi szükség van egyáltalán társadalomra. Elvégre ha nincs szükség személytelen, intézményesített össztársadalmi újraelosztásra, hanem csak egy adott világnézeti vagy egyéb csoport tagjai közötti szolidaritásra, akkor éppenséggel a törzsi társadalomhoz is visszatérhetnénk. Legalább is, ha Etzioni gondolatmenetét megpróbáljuk folytatni. Máskülönben ugyanis a társadalom széttagolása, amit javasol, engesztelhetetlen küzdelembe torkollna a közös társadalmi források elosztásáért.