„Ha vannak is a gyarmati intézményeknek pozitív hatásai, azok csak melléktermékek, hiszen a britek saját érdekeik védelmére hozták létre a gyarmati intézményeket, nem pedig az indiaiak érdekében” – írja Shasi Tharoor londoni születésű indiai politikus a Guardianben. Tharoor jelenleg az indiai alsóház képviselője, de íróként is sikeres, tucatnál is több könyvet jegyez.

A cikk alapjául Tharoor legújabb, március elején megjelent Becstelen Birodalom, avagy mit tettek a britek Indiával című munkája szolgál. A könyv célja, hogy leszámoljon a brit gyarmati múlt mítoszával, már amennyi maradt belőle, hiszen az elmúlt száz év során alaposan lerombolták. A Brit Birodalom a hivatalos narratíva szerint civilizatorikus missziót töltött be: a tudatlan és fejletlen népek felemelését és felvilágosítását tűzte ki célul. A brit civilizatorikus misszió mítoszát, a „fehér ember terhének” programját leginkább Rudyard Kipling felsőbbrendűségi eszméivel szokták szemléltetni. De a jótékony, haladó szellemű birodalom eszméjét még a 19. század legnagyobb liberálisa, John Stuart Mill is osztotta – igaz, ebben némi szerepe lehetett annak is, hogy Mill harmincöt éven át a Kelet-Indiai Társaság hivatalnoka volt.

Tharoor sorra cáfolja a birodalmi múlttal kapcsolatos mítoszokat. Mindenekelőtt a brit gyarmatosítás gazdasági oldalával foglalkozik. Elismeri, hogy India sokat köszönhet a britek által kiépített vasúthálózatnak. Csakhogy a síneket azért fektették le, hogy hatékonyabban ki tudják aknázni a természeti erőforrásokat és gyorsabban mozoghasson a hadsereg az országban. Jellemző, hogy a fontos posztokat kizárólag fehérek tölthették be a vasútnál, és London törvényekkel akadályozta meg az indiai mozdonygyártás fellendülését is, annak érdekében, hogy Nagy-Britanniában gyártott mozdonyokat exportálhasson. A vasút kiépítésébe fektető befektetőknek az állam jelentős hozamot garantált. A vasúthálózat a birodalmi időkben kizárólag Nagy-Britannia érdekét és India kizsákmányolását szolgálta, és csak a függetlenség kivívása óta hoz hasznot a helyieknek. A gyarmati kizsákmányolás mértékét Tharoor azzal méri, hogy a gyarmati kor végére Anglia és India helyet cserélt a világ össztermeléséből való részesedés rangsorában. A 17. század elején India a világ össztermelésének közel negyedét, Nagy-Britannia viszont kevesebb mint 2 százalékát adta. 1940-ben azonban Nagy-Britannia már a világ GDP-jének 10 százalékát adta, miközben India nyomorgott: 90 százalék élt a létminimum alatt, és a születéskor várható átlagos élettartam 27 év volt. Klasszikus baloldali szerzőkhöz hasonlóan Tharoor is úgy értelmezi a történteket, hogy Nagy-Britannia világhatalommá válásának ára a gyarmatok kizsigerelése volt.

Bár sokan a demokrácia, sőt a multikulturális tolerancia mintájaként emlékeznek rá, Tharoor szerint a gyarmatosítást a rasszista elnyomás jellemezte. A gyarmati intézményrendszer valóban hatékony volt, de nem demokratikus, hiszen a törvények által sújtott helyieknek semmilyen beleszólásuk nem volt a politikába. A fehérek az állami intézményrendszer segítségével előjogokat élveztek. A törvény előtti egyenlőségből semmi sem valósult meg, ugyanazokért a bűnökért sokkal súlyosabb büntetésre számíthatott egy indiai, mint egy brit. Sőt, Tharoor a muszlim-hindu szembenállás kiélezéséért is a gyarmattartókat okolja: a vallási és etnikai viszály felszításával a britek megosztották a helyieket, hogy hatalmukat bebetonozhassák. Ugyanezzel a törekvéssel magyarázza azokat  a népszavazásokat is, amelyek intézményesítették a kasztrendszert és megerősítették az etnikai és a vallási törésvonalakat.

Mint cikke végén Tharoor megjegyzi, a toleráns és a gyarmatok felemelésén fáradozó birodalom elképzelése még ma is hódít. A YouGov 2014-es közvélemény-kutatása szerint a britek 59 százaléka vélekedett úgy, hogy büszkék lehetnek a birodalmi múlt vívmányaira, és csak 19 százalék tartotta szégyenletesnek a gyarmatosítás mérlegét. A brit történelmi emlékezet egyoldalúsága nem is meglepő annak fényében, hogy a brit hatóságok sokáig akadályozták a gyarmatosítás embertelenségeinek feltárását. A sors különös iróniája, hogy, mint arról a Metazin is beszámolt, 2005-ben Manmohan Singh indiai miniszterelnök is a gyarmati múlt jótékony hatásairól értekezett. Tharoor néhány évvel később Singh miniszterelnök alatt évekig külügyminiszterként, majd fejlesztési miniszterként szolgált.